időjárás 8°C Barbara , Borbála 2022. december 4.
logo

Mi lehet túl a láthatáron?

Nagy Koppány Zsolt
2020.07.28. 10:12
Mi lehet túl a láthatáron?

„Ha jól emlékszem, Gorbay uram egyszer mintha már faggatott volna arról, hogy én a meghozott ítéleteimet – miközben ezeket olykor napokon, heteken át újra s mindegyre végiggondolom – végül mindig rendjén valónak találom? Nem emlékszem, ezen faggatásom miként ért véget, lehet, megpróbáltam kitérni a válaszadás elől, vagy talán olyasmiket mondtam: az ember nem tévedhetetlen, másrészt ránk aligha méretett súlyosabb büntetés annál, miszerint nekünk ítélkezni kell, no meg a másik embertársunk gyarlóságait ítélni elég képtelen kényszerűség…”

A fenti dilemma nem az egyetlen, amellyel Szilágyi István mind jelentőségében, mind volumenében nagy regényében a főhősnek, Tompay Wajtha Mátyás bírónak szembe kell néznie – de talán a legfontosabb, a leggyötrőbb kérdés. A fiatalkorában II. Rákóczi Ferenc szekretáriusaként működő nemesúr „emlékiratait” tartalmazza a regény, és két részre osztható: az első a fejedelem szolgálatában eltöltött idő elmesélésén túl arról szól, hogyan tűnik el érthetetlen módon a főhős felesége egy ismeretlen lovassal, aki Tompay Wajtha Mátyás hamisított levelét hozza magával bizonyságképpen; a második pedig évtizedekkel később játszódik, amikor a főhős Tipród vármegye bírájaként hozza ítéleteit, és két bizalmas emberével (akik erre a bizalomra hol méltók, hol pedig éppen ellenkezőleg) hosszú beszélgetéseket folytat az igazságszolgáltatás természetéről, különös tekintettel ennek erkölcsi vonatkozásaira, nem kihagyva például a boszorkánypereket sem.

Nem könnyű olvasmány a regény: ez egyfelől Szilágyi István elképesztően sűrű, metaforikus nyelvezetének tudható be, másfelől viszont a különösen a kötet második felében kiteljesedő „beszélgetőkönyv” jellegnek. De éppen ezek biztosítják az olvasói örömöt is: a legtöbb mondatot legalább kétszer kell és érdemes olvasni, hogy minden ízükben szerves részünkké válhassanak, a több száz oldalon folyó beszélgetés a főbíró és a vármegyei kancellista, illetve a szolgabíró között pedig olyan értéket képvisel, amilyennel egyetlen más könyv lapjain sem találkozhat az olvasó.

Ezekben a ráérősen haladó beszélgetésekben – amelyek emlékeztetnek az ókori filozófusok beszélgetés közben megvalósuló tanításaira – körülbelül húszoldalanként fordul meg minden, az egész világ: amikor az olvasó – aki erre önkéntelenül is törekszik – éppen megnyugodna, hogy megértette a viszonyokat, különbséget tud tenni jó és rossz között, akkor valami szinte alig felderíthető szofisztikált érveléssel és mondatszövéssel szép lassan átfordul minden önnön ellentétébe, hogy újabb pár tucat oldal után megint forduljon, és a dolgok más és más oldalát mutassa meg: tulajdonképpen egészen az utolsó mondatokig.

Ez elképesztő és lenyűgöző teljesítmény: mert úgy regény ez, hogy például a második felében tulajdonképpen alig történik valami – főbíró uram gyanítja, hogy a két beosztottja nem véletlenül érdeklődik olyan lelkesen az ítélkezési szokásai felől, és ez, valamint saját igen mély és öngyötrő intellektusa arra készteti, hogy sorba vegye a korábbi eseteit, és beszélgetés-tanítás közben minden oldalról megvizsgálja azokat. És bizony úgy fordulnak meg a dolgok, hogy Tompay Wajtha Mátyás előtt lassan feldereng, mi történhetett évtizedekkel korábban a saját háza táján. Lassan halad a történet, ráérős kitérőkkel, mint a Rákóczi-féle szabadságharc – de legalább olyan impozánsan és mindenre kitérően is.

És közben szól az a nyelv, amelyet jobb híján a zsoltárok nyelvének neveznék, fenségesen, veretesen, előkelő-nehézkesen, és olyan megállapításokat tesz a legnagyobb, a végső dolgokról, hogy az olvasó beleborzong.

Szilágyi István: Messze túl a láthatáron. MMA Kiadó, Budapest, 2020.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.