Ezekben a ráérősen haladó beszélgetésekben – amelyek emlékeztetnek az ókori filozófusok beszélgetés közben megvalósuló tanításaira – körülbelül húszoldalanként fordul meg minden, az egész világ: amikor az olvasó – aki erre önkéntelenül is törekszik – éppen megnyugodna, hogy megértette a viszonyokat, különbséget tud tenni jó és rossz között, akkor valami szinte alig felderíthető szofisztikált érveléssel és mondatszövéssel szép lassan átfordul minden önnön ellentétébe, hogy újabb pár tucat oldal után megint forduljon, és a dolgok más és más oldalát mutassa meg: tulajdonképpen egészen az utolsó mondatokig.
Ez elképesztő és lenyűgöző teljesítmény: mert úgy regény ez, hogy például a második felében tulajdonképpen alig történik valami – főbíró uram gyanítja, hogy a két beosztottja nem véletlenül érdeklődik olyan lelkesen az ítélkezési szokásai felől, és ez, valamint saját igen mély és öngyötrő intellektusa arra készteti, hogy sorba vegye a korábbi eseteit, és beszélgetés-tanítás közben minden oldalról megvizsgálja azokat. És bizony úgy fordulnak meg a dolgok, hogy Tompay Wajtha Mátyás előtt lassan feldereng, mi történhetett évtizedekkel korábban a saját háza táján. Lassan halad a történet, ráérős kitérőkkel, mint a Rákóczi-féle szabadságharc – de legalább olyan impozánsan és mindenre kitérően is.
És közben szól az a nyelv, amelyet jobb híján a zsoltárok nyelvének neveznék, fenségesen, veretesen, előkelő-nehézkesen, és olyan megállapításokat tesz a legnagyobb, a végső dolgokról, hogy az olvasó beleborzong.
Szilágyi István: Messze túl a láthatáron. MMA Kiadó, Budapest, 2020.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!