Seriffcsillag a porban

Sokan úgy emlegetik, mint minden idők legjobb westernfilmjét Fred Zinnemann 1952-ben készült moziját, a Délidőt. Kétségtelen, hogy a filmtörténet egyik legérdekesebb alkotásáról van szó, de erősen túlzás lenne a legjobb westernnek kikiáltani egy olyan művet, amely a thriller műfajára jellemző feszültségkeltő eszközök révén vált érdekfeszítő alkotássá, míg szinte teljesen hiányoznak a filmből azok a jelenetek, amelyek miatt nemzedékek rajonganak máig a westernfilm műfajáért.

Will Kane (Garry Cooper) végigjárja a települést, hogy segítséget kérjen hivatalának Fotó: IMDB

A Délidőben Will Kane seriffet Gary Cooper alakítja, aki teljes mértékben megérdemli a legjobb férfi alakításért járó Oscar-díjat. Férfiembert játszik ő a javából, aki ha kell, egyedül is megmenti a közösséget, amelynek védelmére esküt tett. A film viszont szolgálati idejének utolsó napját mutatja, vagyis egy igencsak kiélezett helyzetet remek dramaturgiai fogásként. Már az alapszituáció is hajmeresztő, de sajnos a mai napig jól ismert: bár a seriff elfogta és bíróság elé állította a kisváros életét megkeserítő gyilkost, a bíróság nemhogy halálra ítélné, hanem öt év fogház után kiengedi a gyilkost, aki persze az őt bebörtönző seriff utolsó munkanapján meg is érkezik a kisvárosba, hogy bosszút álljon.

A film címe arra utal, hogy délben jön az a vonat, amellyel a börtönből idő előtt szabaduló gyilkos érkezik, az információt viszont nem sokkal több, mint egy órával korábban kapja meg a seriff. Érdekes és dramaturgiai szempontból igencsak veszélyes megoldása a filmnek, hogy a valós idő és a filmidő szinte teljesen egybeesik az alkotásban. Vagyis ugyanannyi ideig várják a nézők a vonat érkezését, mint Will Kane seriff. Amit viszont innentől látunk, az a filmtörténet egyik legszomorúbb sztorija. Kane végigjárja ugyanis a kisvárost a templomtól a kocsmáig, hogy segítséget kérjen hivatalának, mert nem tudja, hogy a frissen szabaduló és délben érkező gyilkos mennyi emberrel ront majd rájuk.

Will Kane (Garry Cooper) végigjárja a települést, hogy segítséget kérjen hivatalának
Fotó: IMDB

Gyakorlatilag erről szól a film. Erről a kínos kuncsorgásról. A seriff egyre elkeseredettebben vagy inkább egyre komorabban megy egyik helyről a másikra, és kéri az embereket, hogy segítsenek megvédeni a kisvárost. Ha sokan jönnének, esélye nem lenne a bűnözőknek, de egy ember kivételével nem jön senki. Hét évvel vagyunk a második világháború után, és a nyugati világ filmes fellegvára, Hollywood azt az üzenetet kezdi közvetíteni, hogy a bűnözőktől a jog nem védi meg az embereket, akik viszont egytől egyig gyávák lettek ahhoz, hogy magukat megvédjék. Nincs öntudat, de még a családok megvédésének igénye sem merül föl a férfiakban, akik puhányok lettek és félnek. A hollywoodi ­narráció szerint a rend már nem érték. Pedig egy asszony szájából elhangzik, hogy mielőtt a seriff nem tett rendet, nem lehetett felnevelni gyermekeket ebben a városban, de még csak egyedül se lehetett végigmenni egy asszonynak az utcán.

A bűn vonata viszont megállíthatatlanul közeledik. Ezt egyrészt onnan tudja a néző, hogy telik az idő, ha néha lassan is. Másrészt onnan, hogy amikor a filmben nincsen párbeszéd, egy country nótát lehet hallani, amely alatt, a zene ritmusához igazodva egy gőzmozdony hangja hallható. Minél többet hallja a néző ezt a gőzmozdonyritmust Gary Cooper baktatása közben, annál nyomasztóbbá válik a film hangulata. És ezen már az sem változtat, hogy a végén győz a jó. A filmtörténet legszomorúbb jelenete a zárókép: Will Kane eldobja a seriffcsillagot és szó nélkül ellovagol a feleségével.

A porban heverő seriffcsillag és a film teljes története olyan mértékig felháborította a legnagyobb westernhőst, John Wayne-t, hogy Howard Hawks filmrendezővel nekiláttak egy olyan film elkészítésének, amelyben minden éppenhogy fordítva van, mint ebben. Ez lett az 1959-es Rio Bravo, amely egy időre megvédte a mundér becsületét.