A film befejezése nem álom, hanem valóság

Ha filozofikusan értelmezzük Christopher Nolan Eredet című, 2010-ben készült filmjét, szembesülünk azzal, hogy az igazán bonyolultra álmodott film egy egészen egyszerű dologról szól. Mégpedig arról, hogy az egyik ember el tud ültetni a másik ember agyába egy olyan gondolatot, ami egyáltalán nem igaz. Persze a film arról szól, mi történik akkor, ha az ipari kémkedés legzseniálisabb bűnözője az álomfázisba jutó áldozatának elméjébe kerülve nemcsak arra képes, hogy gondolatokat lopkodjon, hanem arra is, hogy bepakoljon oda ezt-azt.

Forrás: InterCom

Christopher Nolan filmjének zsenialitása az, hogy képes becsapni a nézőt abban a tekintetben, mikor lát álmot és mikor a filmbéli valóságot. Illetve egészen pontosan a jelenetek nagy részé­ben tudja jól a néző, hogy álomban, sőt az álom álmában van, vagy egészen a tudat aljáig jut, ahol már csak a tenger mossa a partot, csak a legfontosabb jelenetekben bizonytalanítja el a nézőt a valóságot illetően. Mindjárt ilyen a film befejező jelenete, amely esetében, ha filmbéli valóságról van szó, akkor boldog, ha álomról, akkor boldogtalan az alkotás lezárása. Tehát nem mindegy. Annyira azonosul a néző a főhőssel a film dramaturgiai megoldásai révén, hogy a befejező jelenetének értelmezése központi kérdéssé válik, ha akarja, ha nem.

A főszereplőt Leonardo DiCaprio úgy alakítja zseniális színészi képességei révén, hogy a gátlástalan bűnöző motivációit bemutatva egy érzelmi válságban tengődő érzékeny emberré formálja. Sőt a film akcióthrillerből a legfontosabb jelenetekben éppen Leonardo DiCaprio játéka révén válik melodrámává. Ebben az esetben azt a küzdelmet láthatjuk álomjelenetek zavaró tényezőjeként, amely arról szól, el tudja-e engedni halott feleségét, végig tud-e menni a gyász folyamatain a férfi, amely azért is elengedhetetlen lenne, mert ép lélekkel kellene felnevelnie két kicsi gyermekét. Mindezt egy akcióthrillerben úgy oldja meg a rendező, hogy a meghalt feleség bezavar az álmokban való bűnös kalandozás során, megjelenik, akadályoz, mintha ő lenne a férfi jobbik énje. Azokban a jelenetsorokban, amikor melodráma zajlik, a családi emlékek sorjáznak, az elengedést és a gyászt látjuk. Mindez azért zavarba ejtő, mert ez az alkotás alapvetően egy műfaji film, vagy másként: kommersz mozi. Amelyben ilyen megterhelő lelki folyamatokat nem szoktak vagy inkább nem mernek bemutatni.

Fotó: InterCom

A DiCaprio által alakított figura, mivel ő maga se tudja mindig, hogy álmodik vagy sem, egy pörgettyűt használ a probléma eldöntésére. Ha a pörgettyű eldől, az a valóság, ha nem dől el, akkor pedig álomról van szó. Ám a film befejezésekor nem segít a rendező annak eldöntésében, hogy álmot látunk-e, ugyanis a pörgettyűt éppen csak annyi ideig látjuk, amennyi ­ideig még éppen pöröghet is akár. Vagyis a film befejeződik, mielőtt eldőlhetne. A rendező persze a nézőre bízza, mit gondoljon, de az elmúlt évtizedben annyi filmes szakember szólalt meg a témában – a legtöbben azt mondták, hogy fogalmuk sincsen arról, hogyan értelmezzék a film befejező ­képsorait –, hogy ebben az írásban közöljük Michael ­Caine verzióját, aki Leonardo DiCaprio figurájának apját játssza, és aki ráadásul nagy szakértője a filmbeli álomvilágok építésének is. Michael Caine is nyolc évig hallgatott erről az információról a film elkészülte után, de aztán csak kibújt a szög a zsákból. Egy filmes rendezvényen elkotyogta, hogy a forgatás alatt megkérdezte Nolant a saját jeleneteit illetően, melyek az álmok és melyek nem azok. Nolan válasza egyszerű volt: neki nincs olyan forgatási jelenete, amely álomban játszódna. Mivel a film befejező jelenetében apa és fia együtt kezdi nevelni végre az anya halála miatt légüres térbe került két gyerkőcöt, a film befejezése Michael ­Caine magyarázata révén érthetővé válik. Vagyis nem maradt az álmában, vagy másként, nem él tovább álomvilágban: Leonardo DiCaprio figurája befejezte a gyász folyamatait, vállalja az élettel járó felelősséget. A nehezebb utat.