Christopher Nolan filmjének zsenialitása az, hogy képes becsapni a nézőt abban a tekintetben, mikor lát álmot és mikor a filmbéli valóságot. Illetve egészen pontosan a jelenetek nagy részében tudja jól a néző, hogy álomban, sőt az álom álmában van, vagy egészen a tudat aljáig jut, ahol már csak a tenger mossa a partot, csak a legfontosabb jelenetekben bizonytalanítja el a nézőt a valóságot illetően. Mindjárt ilyen a film befejező jelenete, amely esetében, ha filmbéli valóságról van szó, akkor boldog, ha álomról, akkor boldogtalan az alkotás lezárása. Tehát nem mindegy. Annyira azonosul a néző a főhőssel a film dramaturgiai megoldásai révén, hogy a befejező jelenetének értelmezése központi kérdéssé válik, ha akarja, ha nem.
A főszereplőt Leonardo DiCaprio úgy alakítja zseniális színészi képességei révén, hogy a gátlástalan bűnöző motivációit bemutatva egy érzelmi válságban tengődő érzékeny emberré formálja. Sőt a film akcióthrillerből a legfontosabb jelenetekben éppen Leonardo DiCaprio játéka révén válik melodrámává. Ebben az esetben azt a küzdelmet láthatjuk álomjelenetek zavaró tényezőjeként, amely arról szól, el tudja-e engedni halott feleségét, végig tud-e menni a gyász folyamatain a férfi, amely azért is elengedhetetlen lenne, mert ép lélekkel kellene felnevelnie két kicsi gyermekét. Mindezt egy akcióthrillerben úgy oldja meg a rendező, hogy a meghalt feleség bezavar az álmokban való bűnös kalandozás során, megjelenik, akadályoz, mintha ő lenne a férfi jobbik énje. Azokban a jelenetsorokban, amikor melodráma zajlik, a családi emlékek sorjáznak, az elengedést és a gyászt látjuk. Mindez azért zavarba ejtő, mert ez az alkotás alapvetően egy műfaji film, vagy másként: kommersz mozi. Amelyben ilyen megterhelő lelki folyamatokat nem szoktak vagy inkább nem mernek bemutatni.
A DiCaprio által alakított figura, mivel ő maga se tudja mindig, hogy álmodik vagy sem, egy pörgettyűt használ a probléma eldöntésére. Ha a pörgettyű eldől, az a valóság, ha nem dől el, akkor pedig álomról van szó. Ám a film befejezésekor nem segít a rendező annak eldöntésében, hogy álmot látunk-e, ugyanis a pörgettyűt éppen csak annyi ideig látjuk, amennyi ideig még éppen pöröghet is akár. Vagyis a film befejeződik, mielőtt eldőlhetne. A rendező persze a nézőre bízza, mit gondoljon, de az elmúlt évtizedben annyi filmes szakember szólalt meg a témában – a legtöbben azt mondták, hogy fogalmuk sincsen arról, hogyan értelmezzék a film befejező képsorait –, hogy ebben az írásban közöljük Michael Caine verzióját, aki Leonardo DiCaprio figurájának apját játssza, és aki ráadásul nagy szakértője a filmbeli álomvilágok építésének is. Michael Caine is nyolc évig hallgatott erről az információról a film elkészülte után, de aztán csak kibújt a szög a zsákból. Egy filmes rendezvényen elkotyogta, hogy a forgatás alatt megkérdezte Nolant a saját jeleneteit illetően, melyek az álmok és melyek nem azok. Nolan válasza egyszerű volt: neki nincs olyan forgatási jelenete, amely álomban játszódna. Mivel a film befejező jelenetében apa és fia együtt kezdi nevelni végre az anya halála miatt légüres térbe került két gyerkőcöt, a film befejezése Michael Caine magyarázata révén érthetővé válik. Vagyis nem maradt az álmában, vagy másként, nem él tovább álomvilágban: Leonardo DiCaprio figurája befejezte a gyász folyamatait, vállalja az élettel járó felelősséget. A nehezebb utat.
