Az íjfeszítő népek nagy családja a Vármúzeumban

A Kárpát-medencei, azon belül pedig a Budapest területéhez köthető lovasíjászemlékek szolgálnak a Budapesti Történeti Múzeum legújabb kiállításának alapjául. A főváros jelentős méretű területén fellelhető minden íjászkultúra emléke. A szakemberek korhű rekonstrukciókkal tették láthatóvá a Krisztus előtti VI–V. századtól előkerült maradványokat.

Az íjászat lényege, hogy célba juttassuk a nyílvessző hegyét, amely át is üti a célfelületet Fotó: Bach Máté

A korai időktől rendeztek íjászversenyeket, ami azért fontos, mert fennmaradtak a kiemelkedő eredmények.

– A legnagyobb ismert lövés a 16. században, Isztambulban, az Oszmán Birodalomban 846 méter távolságban ért földet – mesélte Sudár Balázs, hozzáfűzve: a nevezési szint 500 méter volt, az átlagos harci íjak azonban csak körülbelül 200 méterig voltak hatékonyak.

Az íjászat lényege, hogy célba juttassuk a nyílvessző hegyét, amely át is üti a célfelületet
Fotó: Bach Máté

Az egyes népek egymáséból fejlesztették tovább a mind hatékonyabb íjakat. E ponton a kiállítás kurátora bevezetett az íjkészítés titkaiba.

A botíjak – miként nevük is mutatja – alapvetően egyetlen fából készülnek, ezzel szemben a reflexíjaknak csupán egyik eleme, a váza, összetartó eleme a fa, az erejét azonban a szaru és az ín adja. A szarut a fegyver belső oldalára rögzítették.

– Valamilyen állat szarvából lemezeket vágtak le. Amikor kifeszítjük az íjat, ez a szaru összehajlik, akár egy rugó. Az íj külső oldalára inakat ragasztottak. Az a gumihoz hasonlóan viselkedik: ha meghúzom, össze akar zsugorodni eredeti méretére. A szaru vissza akarja tolni, az ín pedig húzni a szarvakat – magyarázta a történész, így folytatva: mivel kis mérete miatt nagyon nehéz megfeszíteni egy ilyen szerkezetet, kitalálták, hogy a végére egy merev toldalékot, szarvast illesztenek. Ez erőkarként működik és megkönnyíti az íjkar meghajlítását. Mindennek köszönhetően olyan erő feszül a fegyverben, hogy nem mindegyiket lehet kézzel felajzani, kizárólag úgynevezett ajzófával.

– Nagyon kevés maradt fenn az egykori íjakból: szarvtöredékek, az azokat borító agancs- vagy csontlemezek – mutatta a kiállított leletek közt Sudár Balázs.

– Apró jelekből – mint a reszelő és csiszolásnyom – következtetünk arra, hogyan nézett ki a teljes íj, amely íjkészítői tudás nélkül megvalósíthatatlan.

A kiállítás másik tematikai egysége az íjkészítést mutatja be.

– A Magyar Történelmi Íjász Társaság nagyjából egy évtizede készít hagyományos anyagokból, hagyományos eljárással sztyeppei íjakat. A világon sehol másutt nincs ennyi profi íjkészítő, mint Magyarországon – hangsúlyozta a történész, aki maga is tagja a társaságnak, majd áttért a nyílvesszőre.

– Az íjászat lényege, hogy célba juttassuk a nyílvessző hegyét, amely nem kizárólag eléri, hanem át is üti a célfelületet, azaz sebet okoz.

Különböző célra más-más nyílhegyeket alakítottak ki. A kiállítás honfoglalás kori nyilakon szemlélteti a vízimadár-vadászatra, a páncéltörésre, a ló megsebzésére, tűzgyújtásra, lovas közelharcra kialakított hegyeket.

Sudár Balázs a lovasíjászattal kapcsolatban felidézte az ógörög mitológia kentaurjait, a félig ember, félig ló harcosokat.

– A lovasíjászat egyik alapja a ló és az ember együttműködése, hogy a lovasnak szinte kizárólag az íjászattal keljen foglalkoznia.

– Mi a magyarázata a lovasíjászat reneszánszának? – érdeklődtem.

– A XIX. századra teljesen elfelejtődött, hogy íjfeszítő nép voltunk, köszönhetően a lőfegyverek XVI. századtól történt elterjedésének – így a turkológus, hozzátéve: a XIX. században az őstörténeti kutatások kapcsán fedezték fel az első leleteket.

– Kezdetben úgy gondolták, kötőtűkre akadtak – jegyezte meg Sudár Balázs. – Majd következett az ismeretterjesztés László Gyulával, aki lerajzolta a lovasíjász magyarokat, sőt rajzfilmeket is készített.

Azután a kilencvenes évekkel kezdődött a hagyományos íjak modern anyagokból történő készítése, ami mások mellett Kassai Lajoshoz, Grózer Csabához köthető.

– És hogy miért fontos ez nekünk? Mert az íj szó hallatára, a fegyver láttán megmozdul bennünk valami, hasonlóan a lóhoz. Része a magyarságtudatunknak, mint a tarsolylemez vagy a rovásírás.