„Magyarul álmodsz, magyarul sírsz” – II. rész

A pop-rock zene mindig is érzékenyen reagált a körülöttünk zajló politikai-társadalmi változásokra, jelenségekre. Ennek ékes bizonyítéka a Hobo Blues Band (HBB) Tábortűz mellett című 1990-es dupla albuma, amely békaperspektívából közvetítette, mire is számíthattak a hétköznapok emberei a fordulat során. A kisemberek szemüvegén keresztül minden másként látszik, mint a nagypolitika pódiumairól, s ez jól érzékelhetően nyomon követhető a korongokra felkerült számokból. Nem mindennapi történelem egy nem mindennapi előadó különleges miliőben készült lemezén.

Magyarország mint kísérleti nyúl

A lemezen a pörgős rock and roll után a zenei szerkesztés aranyszabályai szerint a Tátrai–Tóth-duó előad egy igazán lassú nótát, mégpedig iszonyú hosszúságban, több mint 13 percben. Ennek során „egy rossz magyar New Yorkban” végigutazza az Egyesült Államokat a híres-nevezetes Greyhound Busszal A blues nyomában című számban. Ilyet se csinálhatott volna egykönnyen magyar állampolgárként, ha nem dől le a berlini fal és nem szedik szét a vasfüggönyt. Megjelenik az Amerikában mindennapos fehér–fekete társadalmi különbség, a szegények busza csak utóbbiakat és Hobót szállítja. Meglátjuk a kitaszítottak sorát: kábítószereseket, hajléktalanokat, prostituáltakat és punkokat, akik egy korcsolyapályához hasonlóan csúszós terepen élnek – a szám végén egy drogdílert le is lőnek –, ahogy a nagy sztárok és példaképek, Jimi Hendrix, Ady, Kerouac és Cseh Tamás is. Úgy látszik, e helyütt is a zene jelent a legtöbb probléma alól megoldást, mert utca- és bárzenészekkel találkozunk, egyikük alkoholista és nyomorog, a másik pedig eljátssza Louis Armstrongtól a Basin Street Bluest. Nagy kontrasztban áll ezzel a világgal a Hely a térképen című számban Magyarország, a „csavargók börtöne”, ami immáron a kívülről és felülről szemlélődők szemszögéből láthatóan „zöldre, vörösre vert”, a múltból sem tanuló „majomország”, amelyet félt az énekes, hogy ne váljon Balkánná, mert a „márciusi ország” ezzel együtt „kísérleti nyúl”. Az ambivalens felsorolások közül – amelyek éneklésében Tóth János Rudolf vokálja segíti Hobót – talán e legutóbbit tekinthetjük a rendszerváltozásban betöltött szerepünk értékelésének.

A Dőlnek a szobrok a rendszerváltozás egyik emblematikus mozzanatsorozatára utalóan a szocializmust megéltek poszttraumás indulója, a negyvenéves szellemi szolgaság utáni felszabadulás érzetének megnyilvánulása, melynek során az emberek most kezdenek el a szürkeségből kitörni és az őszinte örömöket – így a szerelmet is – megélni. Nem kellenek már nekik a vezérek, szeretnék a saját életüket élni, lehetőleg minél jobban. Az Éjszakai Budapest blues egy szerelmi csalódás történetébe ágyazva ismertet meg néhány vendéglátós sztereotípiát: a lopós főnököt, a markecoló nőket, a langyos söröket, Sovánka Terézia zongoristanő és a „dupla seggű banyák” kontrasztpárját, de még az alkoholista, tukmálós magyarkodóknak is jut egy fricska az „Itt van, testvér, igyál! Magyarok vagyunk, vagy mi az Isten!” kiszólással. A legfontosabb azonban ebben a számban a belügyi hálózattal átitatott közeg, ahol „A pincér BM-es, a mixer ÁVH-s, a WC-s néni vajon mit tudhat?”. A rendszerváltozás brutálisabb oldala mutatkozik meg a fúvósokkal megspékelt kvázi rap Temető tangóban, amely megidézi Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Kádár János (Matyi, Ernő, Jankó személyében) szellemét, és azt sugallja, hogy morbid módon a nagy csinnadrattával végrehajtott, sokszor álszentségbe torkolló – hiszen több esetben maguk a gyilkosok is a ceremóniák aktív résztvevői voltak – újratemetések is a szabadság eljövetelét jelzik. Hobo iróniája itt sem marad el: a hullába rúgni „nagyon bátor”, egyre nagyobb számú rendszerváltók is megkapják a magukét. Az igazi sziporka azonban a „Tavaly temették, kiásták újra,/Ártatlan volt, hát ezt is kibírja” sorokban rejtőzik, ami utalás lehet Rajk László újratemetésére, de persze Nagy Imrére és társaira, illetve az összes jeltelen sírra is, amelyek hozzátartozók tízezreinek megkeserített életét szimbolizálják. A hobói költői nonkonformizmus megszólítja a már eltemetett halottakat is, biztatva őket, hogy tartsanak ki a föld alatt, egyszer majd eljön az ő idejük is – és lám, tényleg. A Ceaușescu házaspár kivégzése és annak abszurditása is szóba kerül egy közbevetett próza erejéig, némiképp felvetve azt a merész kérdést, hogy vajon tényleg le merték-e lőni a véreskezű „csiklandós tömeggyilkos” diktátort és nejét, hiszen még a vérük sem ömlött ki – a másik olvasat pedig talán az lehet, hogy korábban annyira hidegvérrel gyilkoltattak praxisukban, hogy átvitt értelemben még a vérük sem folyt.

A kommunizmus búcsúztatása, avagy ki hordja el a tegnap szemetét?

Hobo megírta ezen a lemezen a Vadászat epilógusát is, A vadászok kivonulását, amelyben „Rossz, törpe kis hősök menetelnek sorban”, utalva arra a közhiedelemre, hogy a diktátorok általában nem túl magas növésűek. A dal Horváth Kornél ütőhangszeres közreműködésével pianóból indító, majd egyre erősödő dinamikájával immáron cenzúra nélkül hívta fel a figyelmet a kommunizmus visszatérésének veszélyére, ugyanakkor nyíltan megkérdezte – az egyébként Magyarországról végérvényesen csak 1991. június 19-én eltávozó – szovjet hadseregtől, hogy „Mikor mentek végre haza?”. A kis országok kiszolgáltatott helyzetét elemezve Hobo megállapítja, hogy akik a magyarok közül urak voltak, azok itthon idegen hatalmak szolgái lettek, történelmi tablójával pedig konkrétan nevesíti a Magyarországon vadászókat, Batu kántól II. Szulejmánon át Adolf Eichmannig és természetesen a szovjet elvtársakig, „akiknek neveit sohasem felejtjük el, azonban két órán keresztül se tudnánk felsorolni”. A különböző rendszereket és megbízókat, gazdákat kényszerűségből kiszolgáló kisembereket megtestesítő Keljfeljancsi hányatott életéről énekel Tóth János Rudolf hangján, aki mégis örül, hogy noha szegények maradtak, de ennek ellenére jókedvűek, és „A sapka csörög már, nem a bilincs”. Azonnal hozza is magával a szabadságot jelképező lyukas ’56-os zászlót, mert megértette, hogy „Itt az idő a változásra”.

A Kádár-rendszerben tabusított magyar–román, konfliktusoktól terhelt kapcsolatokról lehet hallani A látogató című dalban, ami leginkább Rómeó és Júlia családjainak ellenségeskedéséhez hasonlít, miközben szívfájdító módon csak látogatók vagyunk ott, ahol valaha otthon voltunk. Ez a szám azonban rámutat arra is, hogy az ellentétek elmélyítéséhez, illetve felszításához „valaki” szükségeltetik, és nem nehéz ebbe belelátni a politikusok felelősségét. Mindezt azonban talán feledteti, hogy A szabadság angyala táncol „a hulló csillagok között”, miközben a Kisfiú – aki szintén szerepel a Vadászatban – a Bohóc vállára hajtja fejét. Budapest és ezzel együtt az egész ország a rendszerváltozással a megnyugvás kis szigete lett, amire oly sokan oly sokáig vártak. Kis ünneprontás csupán az egyébként teljesen jogos költői kérdés, hogy ki hordja el a tegnap szemetét. A lemez végén a Tábortűz mellett Hobo sajátos látásmóddal meséli el életét és országunk történetét, és mint egy rossz álmot, elbúcsúztatja a kommunizmust, amivel együtt jár az erkölcsi megtisztulás és a harmónia újbóli létrejötte, hogy újjászületésünkkel minden kezdődhessen elölről, és a reményünket ezek után soha ne veszítsük el. Hobo azóta is, összességében véve több mint négy évtizede szöveget ír, énekel, színészkedik, szaval, tanít, görbe tükröt tart az emberek elé, fricskákat szór és komédiázik nekünk, egyebek mellett ezekkel a groteszk, ámde valósághű korrajznak számító dalokkal.