Vajon mit akar mondani önmagának az ember?

Teljesen más képességek kellenek ahhoz, hogy valaki jó moziszínész legyen, mint ahhoz, hogy a színházban rajongjon érte a közönség.

Átjáró ház cimú film forgatása Fotó: Bach Máté

A tárcaíró nemrég a Korda Filmparkot bejárva szembesült azzal, amit már régen is tudott, de mindig kellő megdöbbenéssel fogad. Vagyis azzal, hogy teljesen más képességek kellenek ahhoz, hogy valaki jó moziszínész legyen, mint ahhoz, hogy a színházban rajongjon érte a közönség. A színházi színész ugyanis kilép a színpadra, belekerül a szerepbe, és ha tehetséges, akkor aztán kézen tudja fogni a közönséget egészen addig, míg el nem vezeti a katarzisig. Ilyenkor mindig temérdek energia áramlik a nézők felé, akik aztán feltöltődve mennek haza, és sokszor hetekig mesélik, miféle csodát láttak a színházban. De nemcsak élményekkel, érzésekkel, gondolatokkal töltődik fel a közönség, hanem energiával is. A színház igazi varázslat, de nem szabad elfelejteni, hogy a komoly, koncentrált munka mellett ihletett pillanatra is szükség van.

A tárcaíró úgy érzi, a színház olyan, mint egy költemény, amely a pillanat hevében íródik. Ez akkor is így van, ha hosszú hetek, sőt hónapok próbafolyamata áll a színészek mögött. Ilyenkor nem csak azt tanulják meg, miről szól a szöveg, milyen áthallásokat tartalmaz, amely a mai kor emberének akár még közvetlen tanáccsal is szolgálhat abban a tekintetben, hogyan érdemes élni. Sőt nemcsak a hogyanról van szó, hanem gyógyításról is. A színház ugyanis segít élni. De mindez leginkább akkor érzékelhető, ha egy színész tehetséges. Ha viszont nem az, akkor nem történik meg a csoda.

Az Átjáró ház című film forgatása – Egy film elkészítésekor minden másként van, mint a színházban
Fotó: Bach Máté

Az emberek elkezdik unni magukat, a gondolatok elkalandoznak, egyre többen néznek az órájukra, arról már nem is beszélve, hogy nem áramlik semmi energia, nem lehet feltöltődni. Ilyen esetekben a néző másnap fáradt, a színdarabról már kedve sincsen beszélni. A nézők ezért mindig pontosan tudják, hogy egy-egy szerep megformálásakor a színész mekkorát alakított.

Egy film elkészítésekor viszont minden másként van, mint a színházban. A filmben ugyanis az esetek döntő többségében nem a színész építi fel a szerepet, nem az ő tehetségén múlik a film sikere, nem ő fogja kézen a nézőt, és nem ő vezeti el a katarzisig, csak őt látni. Ez azért van, mert a legtöbbször nem kronológiai sorrendben veszik föl a jeleneteket. Emiatt megesik, hogy a színész tudja, milyen hangsúllyal kellene mondania egy-egy mondatot, de hogy miért így, milyen mélyebb igazság, tudás, milyen mélyebb érzés lakozik a kimondott szó vagy mondat mélyén, az neki is titok. Nem kevés alkalommal nyilatkoztak színészek arról, hogy ők is a mozivásznon értették meg, miért úgy kellett mondaniuk a szövegüket, ahogy mondták, sok színész a moziban érti meg igazán, miről szól a film, amiben szerepel.

Ha mindez így van, akkor hogyan lehetséges, hogy a film is éppolyan és ugyanakkora katarzist tud okozni a nézőnek, mint a színház, bár az egészen biztos, hogy komolyabb energiaáramlás nem történik a moziban, ahhoz ugyanis élő ember kell. Sehogy. A tárcaíró rájött, hogy a film esetében teljesen más hatásmechanizmusról van szó. Akárcsak az álmainkban, ahol szintén éles vágásokkal ugrálhatunk téren és időn át. Az álomban nagyon nehéz megfejteni, mit akar mondani önmagának az ember. A filmben sem olyan egyszerű.