– Amikor a gyerekjátékokat festem, az már nosztalgia, és számomra visszatekintve azt jelenti, hogy azzal a kevéssel is boldogok tudtunk lenni, amink volt. Élénk színekkel beszélek egy kevésbé színes korszakról. Kemény, de jó iskola volt, próbatétel, hogy az ember helytálljon a későbbiekben. A Brezsnyev–Kádár-találkozás 2016-os, van egy másik változata, amely már Szingapúrban, egy múzeumban látható. Ezen a Szovjetunió külügyminisztere, Gromiko is szerepel a háttérben. A mai világban, ha egy címlap lenne a kép, merésznek tartanák, de akkor normálisnak számított: Brezsnyev megérkezett Budapestre, és megcsókolta Kádárt. A leleplezésen igyekeztem ezt a nehéz korszakot oldani azzal, hogy a Mint a mókus fenn a fán kezdetű ismert nótát kevertük mögé, amely azonban egy patinázott fekete falon van kiállítva. Mutatja a kor drámaiságát, annak ellenére, hogy Magyarország a legvidámabb barakk lehetett a táborban. De erről mindenki más sokkal jobban beszél, én csak egy festő vagyok.
Fotó: Havran Zoltán
– Az elmúlt években mintha sűrűbben járna vissza Budapestre, pár éve a Váci utcában nyitott egy pincét is.
– Magyar a szívem, az útlevelem, a családom, az alapélményeim – mindenem itt gyökerezik. A rendszerváltás körül, amikor kimentem, nem volt igazán galériás élet Budapesten, nekem pedig meg kellett mutatnom a világnak, hogy festő vagyok, és beleugrottam a mély vízbe. De Budapest sokkal közelebb áll a szívemhez, és rendszeres kiállítási hely számomra. Itt vannak az emberek, akik igazán megértik a kultúrámat és a mondanivalómat. Fontos nekem, hogy jelen legyek itthon, de máshol is meg tudjam mutatni, amit csinálok. Évente egy-két kiállításra készülök a világ különböző pontjain, ezért nehezen jutok el Budapestre. Naponta általában tíz-tizenkét órát festek, remete módjára élek.
– Vissza tudja idézni, mi volt az a fordulat, kiállítás vagy megbízás, ami világhírűvé tette?
– Nehéz megmondani. Ez sokszor nem a művészen múlik, a véletlen műve is, hogy az egyik lépcső hogyan hozza a másikat. Az élet minden egyes pillanatát komolyan kell venni. Ha létrejön egy találkozás, akármelyik kis galériában, az új lehetőségeket hoz magával. Sokat tett az elismertségemhez, hogy 1993–94-ben Pierre Cardin galériájában dolgoztam. Ő az a tervező, aki szereti a művészetet, ismerte Salvador Dalít, benne volt a művészi körökben, és hívott, állítsak ki a galériájában. Akkor azt gondoltam, ő egy világhírű ember, biztos segíteni fog nekem. De azt mondta, azért nem segít, mert olyan vagyok, mint ő: meg fogom csinálni a magam karrierjét, és attól leszek még erősebb. Ennek persze nagyon nem örültem. Az viszont jó volt, hogy hallott rólam egy japán galéria, így elkezdődött a karrierem Japánban, ehhez később hozzájött az amerikai. Ezek fontos fejezetek az életemben, de azt is meg kell jegyeznem: épp annyira vagyok világhírű, mint amennyire nagyon egyszerű. New Yorkban egy kiállításon állapította meg valaki rólam, hogy szemben Andy Warhollal, aki hírességeket vitt vászonra, én hétköznapi embereket festek, ezzel világhírűvé téve őket.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!