A gyógyász története, aki saját magát ítélte halálra

Jan Mikolášek, a csehszlovák gyógynövényszakértő valódi történetét dolgozta fel az egyik legtehetségesebb lengyel filmrendezőnő, Agnieszka Holland. A film sajátossága, hogy nemcsak a gyógynövényszakértő munkásságát és kálváriáját mutatja be, hanem emberi hibáit is feltárja.

Agnieszka Hollandnak már a pályája is jól kezdődött, nemzedéke legtehetségesebb tagjának tartották. A filmrendező Prágában szerezte a diplomáját, majd forgatókönyveket írt Andrzej Wajdának, valamint Krzysztof Zanussi mellett volt rendezőasszisztens. Saját filmjei is azonnal sikert arattak. Zsenialitásáról legújabb filmjében is tanúbizonyságot tesz, ugyanis nagyon sokrétűen mutatja be Jan Mikolášek életét, aki csehszlovák gyógynövényszakértőként emberek millióit kezelte, majd sarlatánnak állítottak be egy koncepciós perben. Jan Mikolášek létező személy volt, aki a betegek diagnózisát a vizeletmintájukból állapította meg, majd a megfelelő gyógynövényekből orvosságot készített nekik. A film legmegrázóbb része azt mutatja be, amikor a kommunista diktatúra idején koholt vádak alapján halálra akarták ítélni.

Agnieszka Holland igencsak emlékezetes rendezése abban áll, hogy nemcsak a gyógynövényszakértő munkásságát mutatja be, hanem brutális őszinteséggel tárja fel emberi gyengeségeit is.

Jan Mikolášek ugyanis amellett, hogy hivatásnak, sőt missziónak tekintette a gyógyítást, nem érezte jól magát a bőré­ben. A lengyel rendezőnő nagyon pontosan és érzékenyen mutatja be, hogy Mikolášek nem tudta túltenni magát életének legnagyobb traumáján. Katonaként – parancsra – ki kellett végeznie egy embert. Ez a trauma végigkísérte az életét; a lengyel rendezőnő narrációjában hiába gyógyított meg temérdek embert, a magánéleté­ben kegyetlen és hideg maradt.

A rendezőnő nagyon érdekes, mutatja be azt a kort, amelyben Mikolášek élt. Miközben egy embertelen, temérdek félelemmel teli világot látunk, amelyet hideg színekkel rajzol meg Holland, addig az erős, plasztikus és az esetek döntő többségében meleg színek jellemzik a film múltban játszódó jeleneteit. Ez nem véletlen. Mert a mű a már-már élhetetlen világ és minden emberi gyöngeség ellenére az életről szól. Arról, hogy a természet növényeiben ott van a gyógyszer a bajaink­ra. Ha növényekkel gyógyít valaki, akkor a lelket is gyógyítja. Mikolášek drámája az, hogy nem jön rá: Isten a tenyerén hordozza. Áhítja a megváltást, de nincs benne alázat. Nem jön rá arra, hogy az anyagi világban, a pénz adta kényelemben nem fogja megtalálni a boldogságát.

Ahogy a gyógyítás sem tudta boldoggá tenni, Mikolášek drámájában ráismerhetünk korunk emberének problémájára is. Arra a bajra, ha valakinek nincsen valódi, biztos alapokon nyugvó értékrendszere. Még az is lehet, hogy jó úton jár, de tudatlanul teszi. Mikolášek is értékrendszer nélkül élő ember, legalábbis Agnieszka Holland így mutatja be filmjében. Mestere, egy idős asszony nem hagyja rá szellemi örökségét, mert a képesség kevés a természetgyógyításhoz, óriási tudásmennyiség is kell hozzá. Mikolášek akart és tudott tanulni. Megtanult mindent. Csak szíve nem volt hozzá. Se a gyógyításhoz, se az élethez. Például nem adott gyógyfüvet egy olyan apának, akinek menthetetlen volt a lánya. A természetgyógyászat temérdek esetben nem tud segíteni. A jelenetben a rendezőnő tűpontosan ábrázolta, milyen hideg racionalitással utasítja el a gyermeke életéért elkeseredetten, az utolsó pillanatig küzdő apa kérését. Pedig csak némi gyógyfüvet kellett volna adnia. Akkor is, ha tudja, pontosan tudja, hogy nem segít. Mert a gyógyítás a lélekről is szól. És a hitről. Az ábrázolt helyzetben az apa lelkének kellettek igazán azok a gyógyfüvek. Még akkor is, ha a természetgyógyász tudta, hogy a kislányon már nem segítenek.