Batthyány Lajost tömegsírba szánták

A magyar az újratemetések nemzete – szoktuk ezt hallani, és sokszor joggal érzünk ebben kritikát – elég ha csak a Petőfi-újratemetésbohózatra gondolunk. Noha nem akartunk az újratemetések nemzete lenni, az el nem végzett gyászmunkát mégis el kellett végezni, ugyanis nagyjainkat nem lehetett mindig méltón eltemetni, vagy száműzetésben haltak meg, távol a szülőföldjüktől. Batthyány Lajos mártír miniszterelnök holttestét tömegsírba szánták, hogy elvegyüljön a névtelen halottak között. Mégsem ott végezte, húsz évig csak a családja és pár szerzetes tudta, hogy valójában Pest szívében nyugodott az 1870-es nagyszabású újratemetéséig.

A hazafiak terve sikerült. Fotó: Arcanum / Vasárnapi Újság

Batthyány Lajos az osztrák terrorhullám első áldozata volt: 1849 és 1853 között nagyjából 150 embert végeztek ki s ezreket ítéltek várfogságra. A bécsi önkényuralom Magyarországot le akarta fejezni – katonai és politikai értelemben egyaránt. Az első kivégzést október 6-án, a mai Batthyány-örökmécses helyén álló Újépület udvarán követték el: három golyót lőttek rá, az egyik a szívét, a másik a mellkasát, a harmadik a homlokát találta el. A miniszterelnök teste három órán át feküdt a téren katonai őrizet mellett, ahogy a szabályzat azt előírta. Ezután a halottat Hausmann doktor – a család orvosa – a Rókus kórházba szállíttatta boncolásra. A kórházigazgatónak szigorúan megtiltották a test kiadatását, mert az osztrák hatalom jeltelen sírba akarta eltemetni, így eltüntetni Batthyányt.

Amikor a a halottaskocsi elindult a városon kívüli józsefvárosi temetőbe, úgy tűnt, hogy tervük sikerül, hisz azokban a zord időkben ki mert volna ellenszegülni? Az akkori és későbbi közhangulatról sokat elárul az a pár mondat, amelyik a Honvéd című lapban jelent meg 1870-ben: „Több mint két évtizeden át Batthyány nevét említeni sem volt szabad. Azt sem tudtuk, hol fekszenek hamvai. Egy időben közhit volt, hogy a ferenczvárosi temetőbe szálliták az ő holttestét is, mint a Perényi Zsigmondét, kinek volt emlékköve, míg a miniszterelnök nyughelyét – a mint susogták – nem engedték megjelölni, ezért nem is sejtők, hogy midőn a belváros egyik legzajosabb pontján járunk: oly közel vagyunk e tisztelt hamvakhoz.”

Merthogy filmbe illő jelenetek játszódtak le azon az éjszakán. Szántófy Antal akkori pest-belvárosi plébános Dank Agáppal, a ferences házfőnökkel zárt ajtók mögött arról tanácskozott, hogy miként rejthetik el a holttestet a zárdában, majd megkereste a Rókus kórház igazgatóját, hogy a testet a ferencesek templomába vihesse.

A hazafiak terve sikerült. A ferencesek templomában már várták őket a szerzetesek
Fotó: Arcanum / Vasárnapi Újság

Mindez nem volt veszélytelen, hisz mint a Vasárnapi Újság 1870-es számában Dank Agáp visszaemlékezése alapján írták: „az akkori körülmények közt nagyon is indokolható félelem könnyen találhatott volna kifogásokat”. De Dank Agáp „nem is várta, hogy őt a szerencsétlen özvegy esengve kérje, elég volt tudnia, hogy a holttetem a Rochus kórház halotti kamarájába vitetett, hol arra a legnyomorultabb eltakarítás, a kórházi szegény halottaknak oly módú eltemetése vár valamely közös sírgödörbe, melynek folytán az egyesnek kiléte felől minden nyom vele együtt eltemettetik.”

A józsefvárosi temetőbe tartó halottaskocsi a tömegsír névtelenségébe vitte a magyar függetlenséget is jelképező testet, megállt a frissen kiásott sírgödör előtt, majd visszafordult a városba. A hazafiak terve sikerült. A ferencesek templomát a Hatvani kapun át közelítették meg, a templomban pedig már várták őket a szerzetesek. Agáp felöltötte szertartásos ruháit, kis keresztet vett a kezébe, szenteltvíz-tartóval s viaszgyertyával felszerelt társával együtt várta az éjfélt. Miután megérkezett a halottaskocsi – „a Rókus kórházi legszegényesebb halotti kocsi, mit két fáradt gebe vont” – a két kórházi szolga kitakarta a koporsót, leemelte s a kis menet megindult a templomi kriptába. Itt négy szemtanú előtt temették el Magyarország első miniszterelnökét: „a koporsó a »sz.-Mihály lová«-ra – azon állványra helyeztetett, mely a sírbolt közepén állt, – Dank Agáp a »vení exultemusít« s az »in paradisum deducant te angelit« elrebegvén, a koporsót beszenteli, ezután mindnégyen letérdelve, fenszóval imádkoznak, – mire a komor, de meghatott szolgák távoznak.”

Másnap, a gyengén beszegzett koporsó fedelet, nehány szerzettársa jelenlétében Dank felemeltette, ekkor látták, hogy a feketére mázolt közönséges fenyőfa koporsóban a holttetem feje alatt forgács volt, ruhája fekete bársony házi zekéből s fekete posztó pantalónból állt, homlokán fekete tapasz-vászon fedte azon pontot, hol a golyó átfúródott: „az arczkifejezésnek méltóságát a szenvedés, sőt a halál sem volt képes eltorzitni, — nyugodt volt az, mintha csak aludnék.”

Sírfülkéjét felirat nélküli márványlappal zárták le, de a kőlap belső felére Dank Agáp házfőnök rávésette a gróf azonosítására alkalmas szöveget: „1849 október 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. Áldás és béke hamvaira.” A titkot 1870-ig megőrizték, amikor Batthyányt ünnepélyesen újratemették.