Interkoncert – menedzselés zenei végzettség nélkül

A Kádár-rendszerben a kulturális életet, ezen belül a könnyűzenét is igyekezett a pártállam egycsatornássá zülleszteni, ami azt jelentette, hogy minden intézménytípusból csak egyetlen egy létezett. A monopóliumok kora volt ez, amikor az adott szervezet vezetője, jobb (?) esetben egy szűk körű plénuma határozta meg, kik kaphatnak publicitást. Így működött ez a magyar zene exportjával és a külföldi muzsika importjával is, ezzel a feladattal pedig a Nemzetközi Koncertigazgatóságot (NKI) bízták meg, amely hivatalosan 1960-ban vette fel ezt a nevet.  

Sárosi Katalin Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A lenézett, de pénzt hozó mostohagyerek

Az Interkoncert, bár a szocialista tervutasításos rendszerbe illeszkedve szintén ötéves tervek alapján (is) dolgozott, annyi rugalmassággal mégis rendelkezett, hogy egy esetlegesen jó üzletnek ígérkező alkalmat, ha tudott, nem halasztott el. Ez a fajta spontaneitás leginkább a könnyű műfajra volt jellemző, de megérte a rugalmasságot, mert a hatvanas évek legelején a bevételeik 68 százalékát a könnyűzene termelte ki, a fennmaradó részből vette csak ki részét a komolyzene.

Sárosi Katalin az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb énekesnő volt a hatvanas évek elején, többször turnézott külföldön is
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Ennek ellenére az NKI-n belül a populáris zene eleinte csak a megtűrt kategóriát jelentette, a pop- és rockzenészeknek a későbbiekben sokszorosan kellett bizonyítaniuk – legfőképpen jól jövedelmező koncertekkel – ahhoz, hogy komolyan vegyék őket. A cég bevételét minden esetben az jelentette ugyanis, hogy a fellépések után járó gázsik tíz százalékát be kellett fizetniük a zenészeknek az NKI pénztárába közvetítői jutalék címszó alatt. A könnyűzene ezáltal döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az Interkoncert megálljon a saját lábán, és ne szoruljon állami dotációra. Kezdetben ez sem volt elegendő ahhoz, hogy egyenrangú félként kezeljék a szórakoztatózenei tevékenységet, amit kitűnően jelez az a tény, hogy erről a műfajról mindössze tizenegy sorban (!) foglalták össze az aktuális tudnivalókat az MSZMP KB tudományos és kulturális osztályának (TKO) írt huszonnégy oldalas jelentésben. Így lett a könnyűzene eleinte lenézett, ugyanakkor sok pénzt termelő mostohagyerek-üzletággá az NKI-n belül.

Nyugatra, de csak óvatosan!

Szintén a TKO-nak írt jelentésben emelték ki azt, hogy Nyugat-Európából évente maximum egy-két művészt terveznek meghívni, nehogy a nyugati imperializmus túl nagy befolyásra tegyen szert a hazai kulturális életben. A Művelődésügyi Minisztériumban már az NKI önállósodása előtt, 1957-ben született jelentés Köpeczi Béláné (a későbbi művelődési miniszter felesége) tollából Aczél Györgynek arról, hogy mennyire indokolt az intézményt saját lábára állítani. Ennek a szervezetnek a létrehozására indoklása alapján azért volt szükség, mert előzőleg ezt a munkát a minisztérium emberei pusztán „íróasztal mellől” gondolták végezni, azaz a külföldi fellépéseket csak úgy távolról próbáltak lebonyolítani, ami – ismerve a műfaj sajátosságait – már akkor is egyenlő volt a lehetetlen vállalkozással. Bár az Interkoncert létrejöttével a bürokrácia megmaradt, a korábbihoz képest némileg mégis javult a menedzselés helyzete, hiszen ezek a pártapparatcsikok a külföldi kiutazások során valóban közelebbi kapcsolatba tudtak kerülni a nyugati zenei élet képviselőivel. Az intézmény elvileg dönthetett a külföldre szerződtetett magyar művészek kiküldéséről, de ebbe beleszólási joga volt a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztályának, valamint természetesen a Belügyminisztériumnak is.

Németh Lehel (balról) sikeres slágerei tiltólistára kerültek miután 1965-ben disszidált
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Az NKI sok mindent elkövetett azért, hogy megakadályozza a zenészek külföldön maradását. A művészeknek a szerződés realizálásakor kiutazási kérelmet kellett beadniuk az NKI-ba, amit a kulturális tárca illetékes osztályára továbbítottak, innen az iratok a Belügyminisztériumba kerültek, ahol ellenőrzés után kiállították az útleveleket, amelyeket végül az Interkoncert útlevélosztálya bocsátott a zenészek rendelkezésére. Az NKI szervezeti önállóságának kiépítésében nagy lépés volt, amikor 1958. augusztus 1-jétől a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiiktatásával intézhette az útlevélügyeket, ahogy arról Aczél Györgyöt Szarka Károly külügyminiszter-helyettes hivatalosan is értesítette. A Belügyminisztérium hozzájárulásán kívül a művészek kiutazásához azonban ezek után is szükség volt a kulturális tárca kéthetente ülésező kiutazási bizottságának engedélyére. Ha minden akadályt sikeresen vett az illető zenész, indulhatott is a turné vagy akár a hosszabb vendéglátóipari tevékenység Nyugat-Európában. Utóbbi esetben sem volt azonban teljesen nyugta az előadóművészeknek az Interkoncerttől, mert általában félévente kimentek hozzájuk ellenőrizni, hogy hogyan boldogulnak. Arról pedig, hogy egy huzamban akár három évig is Nyugaton tartózkodhatnak, nem is álmodhattak, mert bizonyos időközönként – ennek időtartama az évek folyamán változott – haza kellett jönniük. Így „vigyázott” a Kádár-rendszer a zenészeire, illetve arra, hogy a magyaroknak is jusson belőlük.