Negyven éve várjuk Demjénékkel, hogy felkeljen a nap

Az 1977-ben alakult V’Moto-Rock zenekar egy évvel később megjelent első lemeze nem aratott osztatlan sikert sem a közönség, sem a szakma körében. A második – az elsőhöz hasonlóan cím nélküli, mindössze sorszámmal ellátott és a Magyar Rádióban felvett – korongig kellett várniuk, amíg beütött a várva várt, mindent elsöprő siker a Várj, míg felkel majd a nap című slágerrel.

Fotó: Diner Tamás

Egykori kádergyerekek

A dalt már keletkezésekor is szívesen játszotta a rádió, és a mai napig repertoáron maradt mind Demjén szólókarrierjében, mind a médiában. Az a fajta borzongás pedig, amit ennek a számnak a hallgatása közben a koncerteken a mai napig is emberek tömegein végighullámzik, nem sokszor fordul elő a rocktörténelemben. Épp emiatt lett örökbecsű darab a Várj, míg felkel majd a nap, s ezért is dolgozzák fel előszeretettel manapság is a fiatalabbnál fiatalabb előadók, ezzel is bebizonyítva: a könnyűzenei stílusok jöhetnek, mehetnek, az igazán zseniális zeneművek generációkon átívelnek. A Kádár-rendszerben pedig a Neoprimitív együttes paródiát készített a dalról, a cenzurális viszonyokat a végletekig feszegető Várj, míg felkel majd a nép címmel. Azért lehettek ennyire bátrak a parodista zenészek, mert nekik még ORI-vizsgájuk sem volt, így lazán mondogatták, hogy ha betiltják őket, még az ORI-engedélyüket sem tudják elvenni. Mindemellett pedig az is adott nekik némi lelkierőt ehhez, hogy egyik tagjuk, Jobbágy Gyula – aki akkoriban a Közgáz Klubot vezette – apja a második világháborúban az újpesti partizáncsoport helyettes vezetőjeként vált ismertté (ennek volt a vezetője Hobo apja, id. Földes László, aki később belügyminiszter-helyettes, majd mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes lett), így mint az antifasiszta ellenállás egyik prominensének fiát a rendszer nem büntette.

A boldog alkotás időszaka

Az 1980-as V’Moto-Rock-nagylemez többi dala is színvonalas munka, mindazzal együtt, hogy ez már nem feltétlenül a csöves közönség „őszinte, kőkemény rockja” volt. A kemény gitárriffek megmaradtak, amit a magas szintű vokalitás némiképp oldott, ugyanakkor a billentyűs hangszerek szerepe tagadhatatlanul megnőtt, ami egyáltalán nem vált az együttes kárára.

A siker a Várj, míg felkel majd a nap című slágerrel jött el Fotó: Diner Tamás

A tipikus nyitódal Gépnek születtem kifejezetten dinamikus, s a gépek zaklatott dübörgését visszaadni hivatott dobritmus a sok váltással és a gitárral felelgető billentyűfutamokkal nagyon változatossá teszi a művet, ennek tetejében pedig Demjén Rózsi jellegzetes éneke a magasabb szólamokban slágergyanússá is tehette ezt a számot, de a Várj, míg felkel majd a nap árnyékában nem tudta magát kinőni. A zenekar elnevezésére is hajazó szövege önmagáért beszél: a nyolcvanas évek elején már érezhető volt az önkizsákmányolás a társadalomban, a megélhetésért való küzdelemben a második, harmadik műszakok vállalása, ami ezt a nótát is ihlethette. A V’Moto-Rockra jellemző dinamikájú Állj el az útból! pimasz tinédzserlázadás az elszántság jegyében, míg a gitár halkan búgó torzítása mindezt ellensúlyozza, hogy aztán ebből kinőve még nagyobb legyen a zenei robbanás. Demjén különböző hangszínei mindenesetre mindkét hangzáshoz kitűnően illeszkednek, Lerch billentyűjátéka pedig itt egy kicsit még a V’73-as időket is idézi. Szintén sok feldolgozást ért meg és még a zenés-táncos szórakozóhelyeken is gyakran játszották a szakítós El kell hogy engedj! című számot, amelyet ugyancsak Lerch Istvánnak a többi közül is kimagasló billentyűszólója tesz felejthetetlenné. Ám ez nemcsak egy egyszerű szóló, mert különböző zenei lelemények segítségével átvonul szinte az egész számon. A Blues (Ne kövess) tematikájában ezt a gondolatfüzért viszi tovább, a valóban bluesritmusban született szám a szakítás utáni nehézségeket önti hangjegyekbe, a melankolikus hangulatot az újrakezdés visszautasítása adja, amit Rózsi magas regiszterű dallamvezetésével és Menyhárt János gitárjátékával tesz még szívet tépőbbé.

A Kádár-korszakban már megjelenésekor is sokat játszották a Nincs középút című számot, ami a döntésképtelenség ellen született, és persze a politikai felhang is bőven benne volt, noha a szerzők sikeresen át tudták juttatni a cenzúra rostáin. Demjén olyan nagyszerű mondatokat írt itt, mint hogy „Szmokinghoz nem megy a svájcisapka, a tegnapi divat nem divat ma”, ami mindenek múlandóságáról is szól. A Soha nincs szerencsém az örök pesszimizmus dala, ennek megfelelően meglehetősen agresszív gitárjáték támasztja alá a versszakokban, amire ráépül Lerch billentyűjátéka, míg a refrén a szépen csengő vokálról marad emlékezetes. A játékos Nekem így jó könnyed kis boogie, míg a szinte démonikus hangulatú A sátánban Herpai Sándor is megcsillantja a magas szintű dobtudását a hangsúlytalan és a hangsúlyos ütemek remek váltakoztatásával, ami persze már rég nem a rockban megszokott négynegyed. A Gyere és szeress! méltó felvezetése lett a Várj, míg felkel majd a napnak a lemezen, csak éppen ellentétes eszközökkel, a teljes lehengerlés nyelvén, kristálytiszta vokállal és Demjénéktől megszokott színvonalon. Ami nem sikerült teljes mértékben az első lemezen – amikor Erdős Péter azt kérte rajtuk számon, hogy hol maradtak az éhes kutyagyerekek meg az iskolatáska –, azt itt mind hozták a fiúk: telibe talált slágerek, kitűnő hangszerelés, művészi szintű szövegek és mindenekelőtt magas színvonalú együtt zenélés. A V’Moto-Rock tagjai úgy emlékeznek életüknek erre a szakaszára, mint a boldog alkotás időszakára. Megérte várni, mert ez az alkotókedv meghozta a gyümölcsét, a közönség legnagyobb örömére.