Hat lépésem után még egy, kilenc után már három… Aztán a hatodik hídpillér megteremtése után megnyúlt a testem, és ráfeküdtem a pillérekre, én magam lettem a híd. Elszörnyülködtek az öregek, az asszonyok a szájukhoz kaptak, a férfinép megint a polgármestertől várta a választ. Nem tudták, elhiggyék-e, amit látnak, s ha igen, akkor megéljenezzék vagy lerombolják azt. Addig tanakodtak, míg a gyerekek megrohanták az átkelőt. Szüleik sem maradtak a parton, utánuk szaladtak a Horthy Miklós hídra.
– Teherpróba – mondta tréfásan a polgármester úr, mert érezte, neki is meg kell szólalnia, csak nem tudta, mit mondjon zavarában.”
De hiába a csoda, hősünk nem élheti ezután világát békésen, híddá változva, ugyanúgy megkapja behívóját s köt ki a Don-kanyarban. A csodák nem változtatnak a történelem menetén, de elviselhetőbbé teszik a szenvedést. Hisz egy szürreális csodában sokszor több értelmet talál a lélek, mint a valóság kegyetlen abszurditásában.
Porolóból templom nő ki ’56-ban, egy bérház udvarán. Egy újonc baka Doberdónál elmeséli, hogy eredetileg cukrász, aki Ferenc József születésnapjára sütött egy tortát, amiről leugráltak a marcipánhuszárok, életnagyságúra nőttek, és a vállukon vitték készítőjüket harciasan a Burgba, akit rögtön le is tartóztattak felségsértésért. Aztán fagylaltoznak is Doberdónál.
A legnehezebb ügy ma a méltóság és a pátosz. Csak csoda vagy humor hozzáadásával működik. Radosza Sándor regényében épp egészséges arányban keveredik a kettő, a fantáziadús feloldásoktól a tragikum nem veszti el komolyságát, sőt.
Radosza Sándor: Dúlt hitek katedrálisa. Green Hungary Kiadó, 2020.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!