Szürreális XX. századunk története

Radosza Sándor Dúlt hitek katedrálisa elsősorban a Kárpát-medence XX. századáról szól, vagyis nem szólhat másról, mint a magyarság sorstragédiájáról.

„– Kedves uram, mért itatott annyi vodkát Galjósával? Úgy berúgott, Lenint látott” – olvassuk mindjárt az első oldalon Radosza Sándor Dúlt hitek katedrálisa című regényében. Bizony, anyuskát nehéz meggyőzni róla, hogy a szovjet tudósok csakugyan újjáélesztik Lenint 1980-ban, de azért csak elindulnak hőseink a kazanyi repülőtérre, útközben pedig kedélyesen matungikat, vagyis strucc méretű, denevérforma, pikkelyes jószágokat fényképeznek. Pontosabban az egész XX. században indulnak el a szereplők visszafelé, a múltba, hogy aztán a történet számos eseménye többször, több nézőpontból is lejátszódjon.

A Dúlt hitek katedrálisa (mindig is rajongtam az ilyen erős, hangzatos címekért) elsősorban a Kárpát-medence XX. századáról szól, vagyis nem szólhat másról, mint a magyarság sorstragédiájáról. Ám teszi ezt friss, játékos hangvétellel. A történelmi, szociá­lis közegek, emberi viszonyok ábrázolása reális, ám abszurditásában egészen örkényi a stílus, szürrealitásában meg olykor egyenesen Vlagyimir Szorokint, a kortárs fenegyereket idéző. Sőt, a csodák láttatása akár Lázár Ervint is eszünkbe juttathatja.

„A nagy háborúban az osztrák–magyar hadsereg uniformisát húzták rám, de őfelsége parancsát se teljesíteni, se megtagadni nem tudtam. Békeidőben pedig Istennek tett eskümet, a cölibátust szegtem meg. Két megszegett esküm után elhatároztam, új útra lépek, se nem égen, se nem földön járok eztán. […] Reverendámat szögre akasztottam, s köznapi gúnyában indultam tovább. Nem szóltam, nem ettem, nem lélegeztem, nem pislogtam többé, tulajdonságok nélküli lénnyé változtam. Akaratom sem volt, csak mentem az időn kívül, és mégis vele, amerre sorsom terelt. […]

Megérkeztünk a tervezett Horthy Miklós híd helyére. Biztatóim hada megtorpant a parton, én tovább lépkedtem a vízen. Az öregasszonyok keresztet vetettek, a férfiak megérintették kalapjukat, de nem merték nyilvánosan megemelni előttem, mert a polgármester úr arcáról még nem tudták leolvasni, mi a végleges álláspontja az esetről. Csak a gyerekek ujjongtak, füttyögettek, biztatgattak: hajrá, Krisz­tián! Hajrá, Krisztián! Három lépés vízen járás után kimagasodott a tóból egy téglapillér.

Hat lépésem után még egy, kilenc után már három… Aztán a hatodik hídpillér megteremtése után megnyúlt a testem, és ráfeküdtem a pillérekre, én magam lettem a híd. Elszörnyülködtek az öregek, az asszonyok a szájukhoz kaptak, a férfinép megint a polgármestertől várta a választ. Nem tudták, elhiggyék-e, amit látnak, s ha igen, akkor megéljenezzék vagy lerombolják azt. Addig tanakodtak, míg a gyerekek megrohanták az átkelőt. Szüleik sem maradtak a parton, utánuk szaladtak a Horthy Miklós hídra.

– Teherpróba – mondta tréfásan a polgármester úr, mert érezte, neki is meg kell szólalnia, csak nem tudta, mit mondjon zavarában.”

De hiába a csoda, hősünk nem élheti ezután világát békésen, híddá változva, ugyanúgy megkapja behívóját s köt ki a Don-kanyarban. A csodák nem változtatnak a történelem menetén, de elviselhetőbbé teszik a szenvedést. Hisz egy szürreális csodában sokszor több értelmet talál a lélek, mint a valóság kegyetlen abszurditásában.

Porolóból templom nő ki ’56-ban, egy bérház udvarán. Egy újonc baka Doberdónál elmeséli, hogy eredetileg cukrász, aki Ferenc József születésnapjára sütött egy tortát, amiről leugráltak a marcipánhuszárok, életnagyságúra nőttek, és a vállukon vitték készítőjüket harciasan a Burgba, akit rögtön le is tartóztattak felségsértésért. Aztán fagylaltoznak is Doberdónál.

A legnehezebb ügy ma a méltóság és a pátosz. Csak csoda vagy humor hozzáadásával működik. Radosza Sándor regényében épp egészséges arányban keveredik a kettő, a fantáziadús feloldásoktól a tragikum nem veszti el komolyságát, sőt.

Radosza Sándor: Dúlt hitek katedrálisa. Green Hungary Kiadó, 2020.