Amikor egyetlenegy pillanatba sűrűsödik az öröklét

Darren Aronofsky nemcsak az Oscar-díjas Fekete hattyúval (2010) írta be magát a filmtörténetbe, a négy évvel korábbi, A forrás (2006) című mozija is remekmű. Egy olyan sci-firől van szó, amely a művészfilmekre jellemző eszköztárral, izgalmas képi világgal készült, ráadásul azon igencsak kevés alkotás közé tartozik, amelyek arról szólnak, hogy van Isten.

Ha valaki eddig nem tudta volna, mit jelent igazán szeretni egy másik embert, feltétlenül nézze meg Darren Aronofsky A forrás című 2006-ban készült filmjét. A történet nem bonyolult, egy férfi, aki ráadásul gyógyszerkutató, mindenáron meg akarja menteni haldokló feleségét az agytumortól, bár a főnöke, hogy az eget verő csalódástól megvédje, azt mondja neki, hogy nem lehet néhány nap alatt feltalálni egy gyógyszert. A filmnek azok a legszebb pillanatai, amikor a férfi (Hugh Jackman) a feleségével (Rachel Weisz) együtt van. Rendezői bravúr, hogy nem történik általában szinte semmi különös velük ilyenkor, mégis ahogy ez a két ember egymásra néz, abból sugárzik, hogy ők valójában és igazán mélyen szeretik egymást.

A film három idősíkban játszódik, a jelenben, valamint egy távoli múltban és szintén igencsak távoli jövőben. Mindhárom idősíkban azt a fát keresik, amelyet a Biblia az örök élet fájaként emleget. Mire mindez világos lesz a filmben, a néző rájön: Ádám és Éva a paradicsomból való kiűzetése utáni történetét látja. Illetve annak csak néhány napját, egészen pontosan azokat, amikor Éva (a filmben Izzi Creo a neve) haldoklik.

Darren Aronofsky felteszi filmjében a kérdést: szembe lehet-e szállni, egyáltalán érdemes-e szembeszállni az isteni büntetéssel, mármint azzal, hogy az élet mulandó, az ember pedig meghal. A film bemutatja feledhetetlen képek sorával azt a lelki küzdelmet, ahogy egy férfi meg akarja menteni a nőt, ráadásul – a szerelmen túl – az is egyértelműen megmutatkozik, hogy egy férfi génjeibe van kódolva a megmentés vágya. A filmnek azok a képei a legkülönlegesebbek, amelyek a jövőben játszódnak. Abban a jövőben, amelyben a férfi megérti a létezés lényegét, és azt, hogy a léttel kapcsolatos dolgok irányítását nem veheti át az ember, mert Isten kezében van.

Ádám és Éva. A főszereplők mindhárom idősíkban a bibliai örök élet fáját keresik

Azzal is szembesít az alkotás, hogy milyen lelki küzdelem kell ahhoz, hogy az ember el tudja engedni azt, akit a világon a legjobban szeret. Aronofsky filmjével egy nagyon népszerű trenddel megy szembe. Mégpedig azzal, hogy manapság az ember mindenhatónak képzeli magát. Az emberiség egy olyan magas tudományos fejlettségi fokra jutott, ahol már hajlamos azt gondolni, hogy befolyásolhatja a lét alapvető kérdéseit. Pedig ez nem igaz.

A film egyik legfontosabb üzenete, hogy bár néhány nap alatt nem lehet feltalálni egy gyógyszert, viszont a legnagyobb ajándék az a sorstól, hogyha még néhány napot együtt tölthetünk a szeretteinkkel. Az idő ugyanis relatív, egy nap alatt egy életen át kitartó boldogságot is megélhetünk.

A másik üzenet, amelyet szintén hajlamos elfelejteni a modern kor embere, hogy semmi értelme nincsen az emberi küzdelmeknek, ha egy pillanatra is megfeledkezünk a másik lelkéről. A férfi a filmben a jövőben megszerzett tudásával megváltoztatja a múltat, amely a filmben a jelen. De mit is kell megváltoztatni?

Egyetlen aprócska pillanatot.

A múltban ugyanis amikor leesett az első hó, a tündéri felesége hógolyózni hívta. Az első hó ugyanis Isten ajándéka, és mi másra volna való, ha nem hógolyózásra vagy hóember építésére. Egy olyan játékra, amelyet valakivel közösen végzünk, olyasvalakivel, akit szeretünk. Ám a férfi temérdek munkájára hivatkozva elutasítja őt. Az öröklétért való küzdelem erre a pillanatra sűrűsödik. Ebben a pillanatban, a közös és felhőtlenül boldog hógolyózás pillanatában ugyanis benne van a létezés öröme, benne van az öröklét. Mert aki teljesen bele tud feledkezni egy játékba úgy, hogy a másik lelkére is figyel, az mindent megélt, amit érdemes megélni. Fontos ősi tudás ez, csak manapság kevés ember hajlamos arra, hogy végiggondolja, miért.