Trianon és a jazz (II. rész)

A két fogalom összekapcsolása első látásra bizarrnak tűnik, de a békediktátum az amerikai eredetű zene magyarországi térfoglalását és fejlődését is alapvetően befolyásolta.

Budapesti válogatott 1969-ben: Deseő Csaba, Kovács Andor, Vukán György, Kovács Gyula, Pege Aladár Fotó: Deseő archívum

A Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Nagykanizsán, Székesfehérváron helyi kulturális intézmények bevonásával rendezett fesztiválokat a Magyar Rádió kezdeményezte, támogatta és sugározta. A programok összeállításának és lebonyolításának felelőse a jazzműsorok teljhatalmú szerkesztője volt, aki, mint tudni lehetett, pártmegbízatásként látta el ezt a feladatot. Az önkényes és gyakran koncepciótlan műsorválasztás ellenére a fesztiválok emlékezetes élményként maradtak meg azok emlékezetében, akik olykor több száz kilométert utaztak, hogy jelen lehessenek.

Az 1970-es évek elejétől az 1990-es évek közepéig tartó, a főváros kulturális kínálatát tudatosan kikerülő seregszemléket azért a vidéki városokba telepítette a Rádió, mert azokban kiemelt rendezvényként megkülönböztetett figyelemben és támogatásban részesültek. Voltak olyanok, mint a debreceni jazznapok, amelyek neves amerikai és európai muzsikusok felvonultatásával nemzetközi rangú találkozókká váltak, és a környező országokból, de még a Nyugattól hermetikusan elzárt NDK-ból is vonzottak érdeklődőket. Az ünnepi alkalmakon a külföldi és az országos ismertségű hazai muzsikusokon kívül helyi tehetségek is pódiumhoz jutottak, ami ösztönzően hatott a vidéki jazzélet fejlődésére.

Oppozíció és integráció

A ’70-es és a ’80-as évek fordulóján a „kommunista tábor legvidámabb barakkjának” létezése örökkévalónak tűnt. A magasabb életszínvonalra vágyó muzsikusok többsége alkalmazkodott a szabályokhoz. Megélhetésük jelentős mértékben az állami és helyi intézmények által kínált lehetőségektől függött, ami esetenként kioldotta a függetlenség szellemét a zenéből. Mivel a politikai tiltótáblákat ekkorra már bevonták, a jazzt szívesen látták a kulturális központokban és az egyetemeken. Az évtized fordulója a magyar jazz történetének felfelé ívelő szakasza, amikor a a muzsikusok körében hangsúlyosan fogalmazódott meg a jazz kulturális integrációjának és művészetként való elismertetésének igénye.

Az időszak meglepő, ugyanakkor törvényszerű fejleménye az avantgárd növekvő népszerűsége. A kreatív improvizatív zene pártolása kettős tagadást fejezett ki az értelmiségiek részéről: a fősodratú, mainstream jazz elutasításával párhuzamosan a rendszerrel szembeni kritikus alapállást is megtestesített. A sajátosan magyar hangzás igényével fellépő Szabados György zongoraművész nevével fémjelzett vonulat komoly hadállásokat épített ki a budapesti Kassák klubban és a Marx Károly nevét viselő közgazdasági egyetem jazzklubjában.

A központosított irányítási gyakorlat ellenében búvópatakként törtek felszínre olyan alternatív kezdeményezések, mint a győri ifjúsági házban 1982–83-ban rendezett, nyolc koncertből álló sorozat, amelyen először léptek magyar színpadra a kísérleti amerikai jazz úttörő képviselői. Az olykor hajnalba nyúló esteket – éket verve a Magyar Rádió rendezési monopóliumába – helyi jazzbarátok szervezték. Ezek a koncertek az 1991-ben szintén Győrött alapított, élvonalbeli amerikai, európai és magyar improvizáló művészeket felvonultató, szabad szellemű Mediawave nemzetközi vizuális művészeti fesztivál előfutárai voltak. Hasonló indíttatással ugyanez a kör jelentette meg a kortárs improvizatív zene hiánypótló információs forrását, a Jazz Stúdium periodika 18 kötetét, amely 1979-ben majd 1982–1990 között kézi másológépekkel sokszorosítva, esetenként kazettamelléklettel, hol törvényes úton, hol szamizdatként jutott el az érdeklődőkhöz.

A szabadság útvesztői

A rendszerváltozás 1990-ben új pályára állította a magyar jazzt is. A határok átjárhatóvá válásával, a világútlevél bevezetésével, a globalizálódó kommunikációval végleg lezárult az a kor, amely karanténba zárta a „szabadság zenéjét”. A folyamatnak azonban árnyoldalai is voltak: a piacgazdaságba történő átmenet megszorító intézkedései a kultúrára fordítható költségvetés radikális csökkenését eredményezték. Az enyhülő kontroll alatt élő, a rendszer legitimitását igazoló művészetpártolás előnyeit élvező művészek hirtelen egzisztenciális veszélyhelyzetben találták magukat. Szembesülniük kellett azzal is, hogy a nyitással erodálódott a jazz különleges státusa: belesimult a hozzáférhető, fogyasztható, figyelemért versengő populáris zenék sorába.

A lemezkiadásban az alapvető változás 1988-ban az állami hanglemezvállalat monopóliumának megszűnésével kezdődött. Az első független kiadó, a Pannonton egy évvel korábban egy pécsi kulturális központ keretein belül jött létre. A nevét Szabados lemezének címéből kölcsönző Adyton kiadót a közgazdasági egyetem jazzklubjának szervezői és győri jazzbarátok közösen alapították. Az időszak kezdetén – olykor magánkiadásban – évente harminc-negyven CD jelent meg, ami nagy előrelépést mutatott a korábbi évekhez képest, ám a muzsikusoknak hamarosan szembesülniük kellett a reklám és a terjesztés problémájával, pontosabban annak hiányával.

A magánkezdeményezésként induló jazzklubokat a jazzközösség a felpezsdülő zenei élet hírnökeiként üdvözölte, ám a befektetések megtérüléséhez fűződő remények rövid életűnek bizonyultak. A működtetők hamarosan szembesültek azzal a felismeréssel, hogy a jazz rétegzene, szűk a felvevőpiaca, emiatt veszteséges vállalkozásaik felszámolására kényszerültek. Csapásként érte a zenészeket az évtized közepén a Magyar Rádió koncert- és fesztiválszervező tevékenységének beszüntetése is.

A létbizonytalanság ellenére a ’90-es évek atmoszférája felszabadítóan hatott a magyar jazzéletre, ami a stílusok és irányzatok sokféleségében jelentkezett. Megnőtt a szándék az önálló hangzás és eredeti elképzelések kialakítására, ami iránt külföldön is kereslet mutatkozott. A fiatal közönség érdeklődése azonban más irányba fordult. A gyors gazdasági fejlődésbe és az életszínvonal emelkedésébe vetett kezdeti reményeket a visszaesés és a kiábrándulás váltotta fel.

Az évtized végén a menekülés, a kikapcsolódás és a szórakozás vált uralkodó magatartásformává, ami nem kedvezett az igényes, kreatív zenéknek.

A szakmai összefogás szükségessége és az országos képviselet kívánalma fejeződött ki a Magyar Jazz Szövetség megalakulásában 1990-ben. A non-profit társadalmi szervezethez hivatásos és amatőr muzsikusok, szakemberek és jazzkedvelők egyaránt csatlakoztak. Az egyesület az elmúlt három évtizedben megszilárdította helyét a magyar kulturális életben, és folyamatosan bővítette tevékenységét. A Nemzeti Kulturális Alap hathatós támogatásával koncerteket, műhelyfoglalkozásokat, továbbképzéseket, versenyeket rendez, és életműdíjakkal ismeri el a kiemelkedő szakemberek munkásságát. Tehetséggondozó, ismeretterjesztő, oktató programjai a Kárpát-medence magyar lakta területeire is kiterjednek, ily módon visszaállítva azt a nemzetrészek közötti (jazz)kapcsolati hálót, amelyet Trianon száz évvel ezelőtt szétszakított.

Debreceni jazz- és bornapok, 2010: Oláh Dezső és Horváth 'Plútó' József
Fotó: Turi Gábor

Az új évezred a képzés színvonalának emelkedésével, a szakkönyvek számának gyarapodásával, magazinok és online portálok indulásával, tudományos publikációkkal köszöntött be. A táguló szellemi környezetnek szerepe volt abban, hogy

a jazz a magyar kultúra szerves részévé vált, és előadóművészei, zeneszerzői, hangszerelői magas állami kitüntetésekben részesülnek.

A jazzként megismert zene magyarországi történetének második évszázadába jelentős eredmények birtokában, megannyi tehetséges, felkészült muzsikus reménykeltő ambícióival lépett be.