A jazz első magyarországi évtizedei egyértelműen a főváros dominanciájának jegyében teltek. Lényeges változás az 1970/80-as években a vidéki városokban kibontakozó klubmozgalom és fesztiválhálózat révén következett be.
A vidék hangja
A Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1980-ban végzett felmérése az országban 52 klubot számlált, ebből 19 működött a fővárosban. Ezek nem a nyugati értelemben vett vendéglátóhelyek voltak, ötven százalékuk ifjúsági, közösségi és kulturális központokban működött, egyötödüknek felsőoktatási intézmények adtak helyet. A foglalkozások többsége előadásokból és lemezbemutatókból állt, a klubok hetven-kilencven százalékában alkalmanként színesítették koncertekkel a programot.

Fotó: Deseő archívum
A spontán módon szerveződő klubhálózat létrejötte és ’80-as évekbeli tetőződése a kulturális intézményrendszer egyedülálló jelensége volt. A központosított kultúrpolitikával ellentétben többségüket nem művelődési szakemberek, hanem jazzkedvelő civilek kezdeményezték és vezették. A jazz iránti elkötelezettség az idő tájt különc kedvtelésnek, a klubtagság szubkulturális tevékenységnek minősült, ami esetenként a látens ellenállás formáját öltötte. Ezeken a kétheti, havi rendszerességű esteken a jazz szabad szelleme uralkodott, ami hozzájárult a rendszer fellazulásához.
Miközben az ország kulturális életét a központosítás és a pártirányítás tartotta béklyóban, a jazz iránti érdeklődés az előadók és a közönség találkozásának új formáit hozta létre. A ’70-es évek Nyugat-Európában a jóléti állam ellen fellépő, társadalmi elégedetlenséget kifejező alternatív mozgalmak kifáradásának időszakát hozták el. A konszolidáció Magyarországon a gazdasági reformok (1968) kudarcában és az egypárti rendszer kiigazításához fűződő illúziók csődjében nyilvánult meg. A homogén ideológia szorításában élő fiatalok megváltást és kiutat kerestek a mindennapok kisszerű valóságából. A nagyszabású, kötetlen rendezvények, mint az amerikai és nyugat-európai sztárokat felvonultató jazzfesztiválok, ezerszámra vonzottak olyanokat, akik a hivatalostól különböző közösségi élményekre vágytak. A hiánygazdaság által meghatározott élethelyzetben a nonkonformizmus, a spontaneitás és a szabadság jazzhez tapadó mítosza különösen hívogatónak bizonyult, és a ’70-es, ’80-as években olyanok körében is kedveltté tette a létezés oldott formáit, akik rendes körülmények között más zenékhez folyamodtak volna.