Cormac McCarthy első regénye hamisítatlanul amerikai

A gyümölcskertész története, szüzséje, stílusa és világa tökéletesen felidézi Cormac McCarthy későbbi munkáinak jellegzetességeit.

Cormac McCarthy 1965-ben jelentette meg első regényét, A gyümölcskertész című munkát, viszont a magyar kiadói gyakorlat módszertana úgy hozta, hogy hazánkban az utolsók között jelent meg, már ami a sorrendet illeti. Magyarán: óhatatlanul is egészen másképp olvassuk már ezt az első kötetet, mint teszem azt, az amerikaiak, akiknek a megszületés sorrendjében volt alkalmuk megismerkedni a történetekkel – mi az érett, kész művek felől vizsgáljuk a regényt (már persze azok, akik olvasták az életművet), és ebből a szempontból vonunk le következtetéseket. Nekem természetesen kötelességem (volna) ezt az olvasatot kerülni, és önmagában beszélni a kötetről, de ugye az irodalom szövete nem itt feslik fel: az összevetést teljes mértékben elkerülni lehetetlen.

Kénytelen vagyok tehát legalább nyomokban mégis összehasonlítani a későbbi munkákkal. A gyümölcskertész története, szüzséje, stílusa és világa – joggal mondhatjuk – tökéletesen felidézi a későbbi munkákét: lassan kibomló és átlátható (talán túl lassan kibomló és igen nehezen átlátható) viszonyok és történet van itt, szikár, száraz, visszafogott stílus, ahol azonban a leírt mondatoknak a történet aprólékos bemutatása szempontjából észlelhető teljességre törekvésében mégis van valami megkapóan érzelmes szerzői attitűd (eleve a világ leírhatóságába vetett hit mindig naiv, őszinte – és ezáltal megható); a nyomasztó, nyomott, kopott, széttört, beteg, rút világ pedig szinte régi kedves ismerősünk a későbbi munkákból, már amennyiben ez nem önellentmondás.

Mindennek igazolására hadd idézzem az első bekezdést: „Egy ideje kihalt volt az út, fehér és perzselő, bár a nap már vörösödött a nyugati égen. Ő lassan gyalogolt a porban, időnként megállt, és fél lábon imbolygott, mint valami kuporgó, esetlen madár, míg szemügyre vette a ragtapaszt, amely kitüremkedett a cipője talpán. Megint megfordult. Messze a lángoló betoncsíkon apró, formátlan dolog bukkant fel, és küszködve közeledett. Folyamatosan növekedett, hullámzott furcsán, mintha hibás üvegen keresztül látszana, futólag fölvette egy kisteherautó alakját és szilárdságát, majd tovasuhant, és ugyanolyan folyékony formát öltött, amilyen az imént volt. Bizonytalan mozdulattal lendítette utána feltartott hüvelykujját. Kis porfelhők emelkedtek föl az útpadkáról, és megültek a nadrághajtókájában. Menj csak, a fene beléd, mondta az elszáguldó káprázatnak. Elővette cigarettáját, és megszámolta, visszatette a szálakat. Fejét a nap felé fordította. Nincs értelme sötétedés után. Szélcsendes némaság, még a poros újság és cukorkás papír se zizzent, amelyet lopva belenyomtak az útszéli gaz barna falába.” (Bizony, a fent látható mondatok az alapvető különbség a filmek és az irodalom világa között.)

A hang tehát összetéveszthetetlen, egyszerre szép és elborzasztóan nyomasztó az ábrázolt világ, a hangulat hamisítatlanul amerikai és Cormac McCarthy-s. És bizony még humor is van benne (ez a későbbi művekről ugyebár nem mondható el): „– Azt mondta, mindenképp elkapja magát. – Egy tehénlepényt se tudna elkapni egy dézsában.”

És irodalom, nagy irodalom van benne – mint az összes későbbi regényben: „Várt. Október lassan vérző havában figyelt tunyán és súlyos szemhéjjal, mint a varangy, idegei lekuporodtak és készenlétben álltak, akár egy várakozó macska.”

Cormac McCarthy: A gyümölcskertész. Fordította: Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020.