Kádár Jánosék óvó tekintete III. rész

A hatvanas évek elején a munkahelyeken, egyetemeken és a művelődési házakban működő klubok – amelyek jelentős helyszínei voltak az éppen éledő beatzenekarok koncertjeinek – ellenőrzéséből érthető módon részt kért magának a kommunista hatalom, ahogy a szabadtéri színpadokon zajló történésekről is folyamatosan kapott tájékoztatást a helyi vagy akár a felsőbb párt- és állami vezetés. A rendszer fogaskerekei közé itt-ott homokszemek is kerültek.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A Népművelési Intézet kezdeményezésére klubvezetői tanfolyamot hirdetett meg a Fővárosi Tanács népművelési osztálya a kultúrházak vezetői és alkalmazottai számára, amelyen viszont mindössze hatan vehettek részt, tehát igen nagy kitüntetést jelentett a bejutás erre. Ez némiképp érthetetlen, hiszen éppen ez a szféra szomjúhozta leginkább a káderutánpótlást; magyarázatot erre talán az jelenthet, hogy alig voltak szabad álláshelyek ezekben az intézményekben. Ebben az időszakban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) is kért számadatokat a művelődési házaktól a látogatottságról és annak műfaji megoszlásáról, de kielégítő választ nem kapott, amit nehezményezett a tanács népművelési osztályánál. Ebben a dokumentumban megállapították, hogy a tanácsok kellőképpen ellenőrizték ezeket a közművelődési intézményeket, de még nekik sem sikerült rávenni őket, hogy naprakész statisztikát vezessenek forgalmukról. A KSH tehát hiába állította a pártállami rendszer szolgálatába adatgyűjtő szolgáltatásait, ezúttal nem járt sikerrel.

Kényszerpályás megoldás

Érdekes közjáték a művelődési házak hatvanas évekbeli történetében az a beadvány, amelyet 1962-ben Gergely Ági, Koncz Zsuzsa, Hacki Tamás, egy név nélküli tánczenekar és még jó néhány fiatal művész írt a Fővárosi Tanács népművelési osztályának színházi csoportjához, hogy további fellépéseket kaphassanak, mert nem szeretnék tevékenységüket abbahagyni a Ki mit tud? televíziós tehetségkutató verseny lezárulta után. Nem tudni, tájékozatlanságból vagy kényszerpályás megoldásból (ottani személyes kapcsolatok) fakadóan írtak a színházi csoportnak, mindenesetre a könnyűzenészek igyekeztek a színházi élet résztvevőivel egy kalap alá kerülni.

Bolgár Kultúrotthon. Koncz Zsuzsa és Gergely Ági – Ki mit tud? 1962.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Annyira futó hóbortnak ítélte meg ugyanis a hatalom a könnyűzenei trendet, hogy nem szervezett számukra külön csoportot a tanácsnál. Előfordulhat, hogy a szárnyait bontogató beatmozgalommal való pártállami ellenérzésre reagáltak ilyen módon a fiatal zenészek, hogy elébe mentek az eseményeknek, és ilyen formában kérték további nyilvános szerepléseik engedélyezését, mindenesetre sikerrel jártak, és folytathatták pályafutásukat.

Alárendelt könnyűzene

A művelődési házak mellett szezonális jelleggel szolgáltak a könnyűzenei élet színteréül a szabadtéri színpadok (a Budai Ifjúsági Parkkal a későbbiekben külön írásokban foglalkozunk), amelyeknek szintén volt jelentési kötelezettségük a tanácsokhoz. Az információkat a kerületi tanácsok szakigazgatási szervei adták be bizonyos, nem teljesen szabályos időközönként a főváros népművelési osztályának. Így tett a Budapest XIX. Kerületi Tanács népművelési osztálya is, amikor 1961-ben a Petőfi Parkszínpad tevékenységéről számolt be. Ebben leírták, hogy a nyári évad során tizenhat előadást tartottak, ebből két komolyzenei és egy könnyűzenei koncert volt, ez utóbbit az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezte. Sajnálkozva jegyezték azonban meg, hogy a magyarországi közízlés még hagy némi kívánnivalót maga után, mert a komolyzenei hangversenyre nem volt megfelelő számú érdeklődés, míg a könnyűzenei esten telt ház volt. Ez a jelentés alátámasztja a hatvanas évek első felének hivatalos kultúrpolitikáját, miszerint az igazán magasrendű művészet a zenei életen belül a komolyzene volt, a szórakoztatásra hivatott könnyű­zene csak alárendelt szerepet játszhatott.

A Magyar Rádió Tánczenekara, balra áll Zsoldos Imre, a zenekar vezetője.
Fotó: Fortepan/Rádió és Televízió Újság

Ehhez hasonlóan a Városmajori Szabadtéri Színpad 1961-es nyári programjáról szóló XII. kerületi tanácsi jelentésében szinte mentegetőzve írták, hogy a közönség igénye igen erős volt a könnyűzene iránt: három ­könnyű- és hat komolyzenei programból előbbiek színvonala meglehetősen elmaradt az utóbbiaktól. Szerintük nem volt nívós a könnyűzenei kínálat, pedig ők igyekeztek a legjobb produkció­kat színpadukra vinni, így sanzonelőadókat és a Magyar Rádió és Televízió Zsoldos Imre által vezényelt zenekarát hívták meg.

Hamvába holt terv

A XI. kerületi tanács Fővárosi Tanács népművelési osztályának írt jelentése szerint a Bartók Színpadon az ORI nem látta el maradéktalanul a feladatát, mert kicsi volt a választék a jó minőségű könnyűzenei műsorokból

– ezalatt Lehár-operetteket értettek –, pedig a párt és a kormány tekintélyes képviselői is megtekintették néhány előadásukat. A XI. kerületi tanács tehát igyekezett a felelősséget áthárítani az ORI-ra, aminek hátterében az állt, ami miatt a XII. és a XIX. kerületi tanács is szabadkozott: túl kevés volt a könnyű­zene a szabadtéri színpad repertoárján, és ami szerepelt, az sem volt megfelelő színvonalú, nem illett bele a szocialista kultúra fogalomkörébe, ­hiába emelkedett a látogatottsági mutató harmincnégyről nyolcvanhat százalékra 1960-ról 1961-re.

Emiatt reformszándékkal különböző könnyűzenei szervezeti formák kialakításával foglalkozott a Művelődésügyi Minisztérium és a Fővárosi Tanács, ami végül nem vezetett eredményre. 1957-ben például a kormányzat részéről a könnyű­zenének elkönyvelt népzenét szerették volna integrálni a többi könnyűzenei műfajjal, ami kitűnik Pongrácz Kálmánnak, a Fővárosi Tanács elnökének Mihályfi Ernő művelődésügyi miniszterhelyetteshez 1957. március 11-én írt leveléből. Ebben Könnyűzenei Hangverseny Irodának nevezte a Budapesti Hangverseny Iroda átalakításának ötletét. Ez utóbbi a Fővárosi Népi Zenekar beolvasztásával jött volna létre, ugyanis ez a formáció egyre kevesebb állami támogatást kapott, így kényszerűségből inkább szerettek volna megpróbálkozni a szórakoztató zene szervezésével a népzenélés mellett. Ezzel sem a minisztérium zenei szakértői, sem az Országos Filharmónia nem értett egyet, így nem következett be az átszervezés.

A Kádár Jánosék óvó tekintete című sorozatunk első részét itt, a másodikat pedig itt elolvashatja.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=kR0F6dt-gT0[/embed]