Komoly, komor és szomorú olvasmány a Székelyföldről

A kötet előszavában Cseke Péter kulcsszavakat idéz fel: a honfoglalás ezer éve, versailles-i „telekkönyvelés”, főhatalom-változás, Trianon utáni kisebbségi léthelyzet...

„Terra Siculorum – Székelyföld: a történelmi dokumentumokban Székelyországként emlegetett földrajzi régió, mely történeti, néprajzi, etnikai jellemzők alapján jól körülhatárolható. Soha nem volt önálló ország, önmagában létező politikai alakulat, azonban a magyarul beszélő székelység szerves alkotórésze a magyar népnek, kultúrának. Közös múltunk, nyelvünk, kultúránk azonos értékalapú társadalmat képez, értékeink részei a magyarság értékkataszterének” – írja Szőts P. Zsuzsanna a Székelyföld a 21. században című, kortárs szerzők tollából származó esszéket és tanulmányokat közlő kötetben.

Komoly, komor és szomorú olvasmány ez (még úgy is, hogy a fóliázott kötet egy remekbe szabott, kivehető Székelyföld-térképet is tartalmaz): a történeti áttekintés mellett (amelyik nagyon széles spektrumon mozog: van itt szó a székely közigazgatásról, a demográfiai folyamatokról, a székely nyelvjárásról, kultúrmorfológiáról, vállalkozásokról, gazdálkodásról, közbirtokosságról, önképről, székelyföldi felsőoktatásról, színházról, médiavilágról, de még a Székelyföld című folyóiratról is) természetesen a jelenről is szó esik, és a megrendítő alaphangot már az első tanulmány (Bodó Barna: Jövőkép, autonómia – székely közigazgatás) első bekezdése megadja: „A Trianon utáni kisebbségi léthelyzetbe került magyar közösségek közös jellemzője: fogyás, fogyás, fogyás. Vegyük viszonyítás alapul 1990-at. Erdélyben 1991-ben 1,7 millió magyar élt, a 2011-es népszámlálás szerint már csak 1,25 millió. Felvidék – 1991: 567 ezer, 2011: 458 ezer. Délvidék – 1991: 428 ezer, 2011: 250 ezer. Kárpátalja – 1990: 230 ezer, 2011: 150 ezer. És a fogyás nem áll meg.”

Szívfájdító mindebbe belegondolni, pláne annak tükrében, hogy a dicső múlt (ahol a dicső nem pusztán holmi verbális ornamentika) hova vezethető vissza – szinte idilli leírásokat olvasunk: „A székely társadalom nem volt erősen rétegzett. Mindenki annyi földet birtokolt, amennyit maga és a családja meg tudott művelni. A magán-, a közösségi és a nemzeti tulajdon egyenrangú volt. A törvényeik nem engedték meg a nagybirtokok és a főnemesség kialakulását, a hatalom koncentrálódását. Ennek a társadalmi-jogi berendezkedésnek köszönhető, hogy a Székelyföldre nem kellett olcsó(bb) munkaerőt a hegyeken túlról hozni. A székely ember nem szolgált és nem tartott szolgát” – írja szintén Bodó Barna. Vagy a székely nyelvjárásról Péntek János nyelvészprofesszor szavaival, tanulmányának Érzelmi gazdagság, érzelmi telítettség című alfejezetéből: „Nagyon sok bizonyítéka van annak, hogy a régi nyelv a mainál jóval közvetlenebb, személyesebb volt, érzelmileg telítettebb. Régies jellegüknél fogva a keleti nyelvjárások (a székely és a moldvai) megőrizték ezt az érzelmi telítettséget, az érzelemkifejezés bennük még nem szorult háttérbe. Aki járt már a Székelyföldön, tapasztalhatta az ott élő emberek közvetlenségét, a beszéd személyességét. Ennek csak egyik megnyilvánulása a kicsinyítő-becéző képzők nagyobb száma és fokozottabb produktivitása. Az emotivitás, az affektív beszéd a közlés teljességében érvényesül igazán: a beszéd tempójában, a hangsúly és az intonáció (és a velük összefüggő szórend) szélsőségeiben és hullámzásában, az öröm vagy a bánat közvetlen kifejezésében, az arc játékában, a gesztusokban, a testnyelv sokféle megnyilvánulásában.”

A kötethez a Székelyföld térképét is mellékelték
Fotó: Nap Kiadó

A kötet előszavában Cseke Péter felidézi a 2000. augusztus 11–14. között tartott konferencia (amelyet a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága szervezett) kulcsszavait: a honfoglalás ezer éve, versailles-i „telekkönyvelés”, főhatalom-változás, Trianon utáni kisebbségi léthelyzet, a folyamatos fogyatkozás, a szellemi örökség védelme, a nemzeti kisebbségek nemzetállami alávetettsége az egységes Európában, magyar identitás, nemzetstratégia, az anyanyelvhasználat korlátozása a nemzeti kisebbségek és a szórványmagyarság körében, az anyanyelvhasználat garantálása, a kulturális önazonosság kérdése – és kifejti, hogy a kötet szerkesztése közben rájött: „Voltaképpen ez a fogalmi háló fogja össze a kiadvány írásait. A szerzőknek önkéntelenül is a Székelyföldön megrekedt történelmi időhöz (1918–1945–1990) kellett viszonyulniuk, hogy a kettős periferikus helyzetben önjáróvá vált változatlanságokból a 21. századi életvitel megteremtéséhez segítsék a szellemi és anyagi gyarapodásban érdekelteket. Mindezt a máig kibeszéletlen Trianon-szindróma paradigmájával küszködve, ráadásul a ránk telepedő vírusjárvány fogságában.” Jelentem, a vállalást a kötet szerzői teljesítették.

Székelyföld a 21. században. Esszék, tanulmányok. A kötet összeállító szerkesztője: Cseke Péter. Nap Kiadó, Budapest, 2020.