Kultuszfilmek a világhálón – Martin Scorsese: Aviátor (2004)

Martin Scorsese Aviátorának nagyon sok olyan jelenete van, amely örökre beleég a néző emlékezetébe, ettől igazán jó film. Ilyen soha le nem felejhető jelenet, amikor Howard Hughes A pokol angyalait rendezi 1930-ban a rettenetesen gyönyörűséges Jean Harlow főszereplésével, és minden idők leglátványosabb repülősjeleneteinek forgatásához nincsen elegendő kamerája. Több van, mint húsz, de kell még kettő. Azokban az időkben kamerát leginkább másik filmgyártó cégtől lehetett kölcsönkérni – meg is keresi a konkurenciát, amelyik nem ad neki. Ezt a jelenetet Scorsese, aki Hugheshoz hasonlatosan nem a pénz, hanem a filmkészítés szerelmese, annyira fájdalmasra rendezi, hogy a nézőben megszületik a gondolat: a hollywoodi filmek jelentős többsége azért semmi kis kacat, mert nem értéket akarnak létrehozni, hanem piszkosul sok pénzt szeretnének keresni.

A filmkészítés viszont nem a pénzkeresésről szól. Sokkal inkább a történetmesélésről. Ahogy eddig senki nem látta. Az emberiség történetében – ha nagyon lecsupaszítjuk – nincsen túl sok alapsztori. Az alkotás lényege nem az, hogy valami újat talál ki valaki, mert nem tud. Sokkal inkább arról szól, képes-e egy alkotó (nevezhetjük művésznek is) úgy elmesélni egy-egy régi történetet, ahogy eddig senki, soha. Mivel a filmkészítés a látványról szól, mondjuk így: úgy láttatni egy régi-régi sztorit, ahogy eddig senki. Howard Hughes­nak ez sikerült. A kisstílű, kisszerű és leginkább kicsinyes konkurencia legnagyobb szomorúságára.

Aztán van temérdek olyan jelenet, amelyben Hughes vagy repülőgépet vezet, vagy repülőgépet tervez. Ezek is a szenvedélyről szólnak a Logan–Scorsese kettős keze alatt. Még az sem lett volna túl nagy baj, ha csak ilyen jelenetekből áll a film. Az ember ugyanis akár órákra bele tud feledkezni annak a látványába, ha valaki szenvedélyesen akar valamit az élettől. Arról már nem is beszélve, hogy nehéz elvonatkoztatni a repülés szimbolikájától. A szárnyalás nagyszerű szabadságától, a felszabadult örömtől, amely mégis fegyelmezett keretek között élhető meg. Van a filmben néhány kocka, amelynél szebben a szabadság paradoxonját még soha senki nem ábrázolta. A lezuhanás előtti szárnyalás utolsó néhány pillanatát. Mintha az emberi élet értelmes értelmetlenségét látnánk.

Howard Hughes nemcsak a filmkészítést és a repülést művelte olyan szenvedéllyel, amelyet egy átlagember el sem tud képzelni, hanem a szerelmet is. A nőkhöz is ezzel a különös teremtő szenvedéllyel állt hozzá. Talán néhány részlet egy udvarlási monológjából képes érzékeltetni, miről van szó. – Vajon miben leli örömét egy ilyen gyönyörű nő? – kérdezi Hughes egy fiatal filmszínésznőcskétől. Ez a kérdés azért érdekes, de nagyon, mert nem az önző egójával közelít, hanem a nőt akarja megérteni. – Mindent tudni akarok magáról. Megengedi ezt nekem? – folytatja az udvarlást. – Megkapom ezt a munkát? – fejezi be a lány elcsábítását. Kevés olyan szerelmi vallomás van, amely nem arról szól, mit érez, aki mondja. Ráadásul még azt is megfogalmazza, hogy egy szerelem, egy párkapcsolat mennyi figyelmes munkát igényel, ha jól akarja csinálni az ember. Hughes jól csinálta, Hollywood legszebb és legtehetségesebb női voltak a szerelmei, a legnagyobb szenvedéllyel Katherine Hepburnt (Cate Blanchett) szerette. Hepburn viszont túl önző volt hozzá, túl erős egyéniség, ezért nászuk halálra volt ítélve. Viszont hihetetlen hőfokkal készítettek filmeket, repültek együtt a magasban és szerették egymást, amennyire csak képesek voltak. A Logan–Scorsese páros arra helyezte a hangsúlyt filmjében, hogy egy ilyen érzékeny és törékeny zsenire kell hogy egy nő vigyázzon. Olyan nővel viszont nem hozta össze az élet, aki képes lett volna erre. Bele is őrült.

A szerepet mintha di Caprionak írták volna
Fotó: Mokép