A többség nem tud a csehszlovák kitelepítések brutalitásáról

Elkezdett végre megrepedni a hallgatás vastag betonfala. Nyert a magyar film Szlovákiában.

Jelenet a forgatásról Forrás: Becsengettünk Produkció

A ma Szlovákiához tartozó Eperjesen, illetve Trencsénben havonta megrendezett EduFilm fesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat érdemelte ki Janovics Zoltán, Géczy Dávid, Udvardy Zoltán és Skrabski Fruzsina felkavaró alkotása, a Népirtás Pozsonyligetfalun.

Az elismerés apropóján kértük Udvardy Zoltánt, meséljen erről a nem mindennapi filmszemléről.

– Diákok szervezik a fesztivált, amelynek célközönsége szintén diákokból áll. Az EduFest 2018 szeptemberében jött létre, és kezdetben csak Szlovákiában és Csehországban rendezték meg. A díjazott filmeket ma már számos, a projektben részt vevő ország tanintézményeiben mutatják be. Vagyis ezeket a filmeket több mint húsz általános és középiskolában vetítik Franciaországban, Olaszországban, Oroszországban, Csehországban, Szlovákiában és Ausztriában. A filmipar szakembereiből és egyetemi hallgatókból álló csapat minden hónapban több kategóriában választja ki a nyertes alkotásokat, ezek a legjobb dokumentumfilm, a legjobb kisjátékfilm és a legjobb animációs film.

Hogy érthető legyen, miért különösen fontos ez a cseh–szlovák elismerés, nagy vonalakban vázolom a film történetét.

Ligetfalu Pozsonynak a Duna jobb partján fekvő része. 1943-ban Beneš engedélyt kapott Sztálintól a magyarok kitelepítésére a majdani csehszlovák államhoz tartozó településről. 1945 és 1946 között internálás útján tisztán szlovák nagyvárost óhajtottak kialakítani Pozsonyból és az azt körülvevő magyarok, németek és szlovákok lakta falvakból. 1947 áprilisától lakosságcsere néven közel kilencvenezer magyart telepítettek ki. A film kitér a ligetfaluinak mintegy „főpróbájául” szolgáló gaztettre is. 1945. június 27-én Prágából a már szovjet irányítás alatt álló 13. gyalogezredet Ligetfaluba vezényelték. A katonák útközben, Morvaországban 265, Németországból hazafelé tartó felnőttet, gyereket mészároltak le. Miután az ezred megérkezett új állomáshelyére, azonnal kettéosztották a német tábort, az egyik felét megsemmisítő lágerként működtetve. Hogy ki hová került, arról a szlovák nyelv anyanyelvi szintű tudása döntött. Az akcentussal beszélőket, öt-hatszáz embert a ligetfalui egykori erődrendszer futóárkaiba lőtték. A gazdagabb németeket a köpcsényi úti tábor és a csehszlovák–magyar határ között elterülő sík tankcsapdái közé hajtották és lemészárolták. Eddig tíz tömegsírról szereztek tudomást a kutatók. A rettenetes bűnökkel 1947-ben az ENSZ is foglalkozott, csekély erőfeszítéssel és eredménnyel. A kommunista rezsim, a magyargyűlölő Gustáv Husák államfő utasítására, 105 ezres lakótelepet emelt az egykori borzalmak helyére.

Ennek ismeretében elgondolkodtató, hogy a cseh és szlovák diákok ezt a népeik számára szégyenletes eseményt feldolgozó alkotást díjazták.

– Jólesik azt megtapasztalni, hogy éppen ott, abban az országban kíséri érdeklődés, sőt ott méltányolják ezt a filmet, ahol a genocídiumot, a magyar és német polgári lakosság elleni mészárlások és jogfosztások sorozatát elkövették. Talán az újabb nemzedékek szembe tudnak majd nézni a saját történelmükkel – magyarázta Udvardy Zoltán, aki kitért arra is, eddig mit tudtak elérni filmjükkel.

– Bár azt nem lehet mondani, hogy az alkotást agyonhallgatták, hiszen számos országos lap írt róla kritikát, ám továbbra sem érzem azt az áttörést, amit jó lenne végre elérni. Arra gondolok, hogy nemzetünk Magyarországon élő tagjai közül továbbra is tízből egy, ha tudja, hogy Pozsony német és magyar lakosságának jó részét még a második világháború vége előtt elkezdték, brutális módszerekkel, a Duna túlpartján fekvő Ligetfalura deportálni, ingatlanjaitól megfosztani. Nem hallottak a Ligetfalu (ma Petržalka) lakótelepi házai alá is belógó tömegsírokról, s az sem tudatosult, hogy Pozsonyba hajtva, az autóút alatt az egyik szakaszon bizony jó eséllyel a város – történelmi léptékkel nézve – nem is oly rég halomra gyilkolt egykori lakosai hevernek, máig temetetlenül. Nem tudnak a közel száz, itt legyilkolt magyar leventéről sem. Bár egy kis emlékmű már áll Pozsony határában, nem száll ki senki az autójából, hogy a közvetlenül Budapest felől érkező út mellett meghúzódó kereszthez lehajtson, s oda egy szál virágot tegyen. Talán továbbra sem jutott el egyetlen magyar állampolgár sem a morvaországi Přerov vagy Olmütz (Olomouc) temetőjébe, hogy egy nemzetiszín szalagos kis koszorút helyezzen a 267 meggyilkolt dobsinai német és magyar férfi, nő és gyermek emlékműveire. Pedig a nők és gyermekek neve egyenként is elolvasható Olmützben. Továbbra sem beszélhetünk arról, hogy a magyar nemzet egészében tudatosult volna: 1947-ben krematóriumok indultak be Csehszlovákiában, ahol magyar és német nők, gyermekek (közöttük csecsemők) földi maradványait tüntették el. Ezért is írok egy rövidesen megjelenő dokumentumkönyvet a történtekről, hátha a bővebb, írott munka és a film kölcsönhatása megrepeszti végre a hallgatás betonfalát – zárta a beszélgetést Udvardy Zoltán.

Jelenet a forgatásról
Fotó: Becsengettünk Produkció