Ez hát a „felszabadulás”: tömeges öngyilkosság, elhurcolt zsidók

Amikor azt halljuk, hogy Budapest „felszabadult”, akkor érdemes a tömeges erőszakolásra és a málenkij robotra elhurcolt zsidókra gondolni.

Sokan mindmáig azt hiszik, hogy a február 11-i budavári kitöréssel Budapesten lényegében véget ér a világháború. Pedig csak ezután kezdődött az igazi terror, ám erről a kommunizmusban nem lehetett beszélni, és a városi polgárság szenvedéseire sem fókuszáltak. Mihályi Balázs Budapest ostroma – A polgári áldozatok című könyvéből (a szerzővel készült interjúnkat itt lehet elolvasni) viszont kiderül, hogy az ostrom után, a szovjet megszállás első hónapjaiban az élet nem volt sokkal könnyebb, mint az ostrom idején.

A harcok persze befejeződtek, nem kellett már tartani légitámadástól vagy tüzérségi tűztől, de a közszolgáltatások csak lassan álltak helyre, központi élelmiszer-ellátás ­sokáig nem létezett,

ezért még 1945 márciusában is voltak olyan civilek Budapesten, akik éhen haltak.

Kampányt kellett indítani azért, hogy az emberek a pincékből, óvóhelyekről felköltözzenek a lakható lakásokba; a közbiztonság helyreállítására egy évet kellett várnia a főváros lakosságnak.

– A közbiztonság ugyanis romokban hevert, a szovjetek a tiltó parancsok ellenére fosztogattak, nők tömegeit erőszakolták meg és több civilt meggyilkoltak.

A szovjet katonák kollektív démonizálása azonban durva leegyszerűsítés lenne. Különbözően viselkedtek a különféle katonai alakulatok katonái, ami arra is visszavezethető, hogy a szovjet tisztek eltérő módon viszonyultak a legénységhez és fegyelmezésükhöz. Volt, ahol a tisztek is részt vettek a fosztogatásban és a nők elleni erőszakban, de arra is van példánk, hogy egy tiszt kivégezte a saját katonáját, mert megerőszakolt egy nőt – mondta Mihályi Balázs.

Egy erőszakolás pedig nem csupán egyedi esemény, hanem több nemzedék életét is képes tönkretenni. Ezt példázza K. Ibolya története, aki az ostrom idején tízéves volt. Apja 1944. december 29-én hunyt el, anyja Jásztelekre utazott Budapestről karácsony előtt, és ott ragadt, amikor az oroszok bejöttek. Ibolya édesanyja a helyi szovjet parancsnok rabszolgája lett, aki rendszeresen megerőszakolta és a helyi fogadóban tartotta elzárva.

A szovjetek a tiltó parancsok ellenére civil nők tömegeit erőszakolták meg. Két hálóinges nő holtteste a Petőfi Sándor utca és a Pilvax köz sarkánál Forrás: Fortepan

Az ostromot ­követően Ibolya fiútestvérei gyalog lementek Jásztelekre, és megtalálták az anyjukat, akit magukkal hoztak. Válságos állapota miatt Budapesten kórházba került. A kórház elhagyása után pestszentlőrinci házukba mentek, ám az egyik éjjel dörömböltek.

Az anya nyitott ajtót. A bejövő szovjet katona elkapta K. Ibolya anyját, és gyermeke szeme láttára erőszakolta meg.

K. Ibolya végül 1956-ban hagyta el Magyarországot, de gyerekkori traumái, betegségei egész életében elkísérték, gyerekét születése után egy évig nem is tudta nevelni.

Mihályi Balázs egy hátborzongató jelenséget is feltárt a könyvében: polgári öngyilkossági hullámot. Az ostrom előtt is volt öngyilkossági hullám, akkor a gettóban lakó zsidók végeztek magukkal, ám az ostrom során ez megszűnt, hisz az ott élők reménykedve várták a szovjetek megérkezését. – Az ostrom végén pedig újabb tömeges – esetenként családi – öngyilkosságok történtek, ezeket vélelmezhetően sok esetben a szovjetek várható megérkezése váltotta ki.

Ez utóbbi öngyilkosok a társadalom vezető tagjai voltak, például pénzintézeti vezetők, gyárigazgatók, nyugalmazott katonatisztek.

Valószínűleg felmérték, hogy a társadalmi helyzetük menthetetlenül megváltozik a szovjet megszállással, és ezt már nem akarták megélni – summázta az ostromkutató.