Igencsak bátor vállalkozásba kezdett Vitéz Ferenc, amikor megjelentette Harmincegy című, A »rongyszőnyeg« alól előkerült töredékek alcímű és „(In memoriam Weöres Sándor; in honorem Kenyeres Zoltán)” ajánlású kötetét, ugyanis Weöres Sándor Rongyszőnyeg című ciklusát méltó módon megidézni tényleg bátorságra vall.
Az eredeti Rongyszőnyegről könyvtárnyi irodalom született, amit most fölösleges volna idézni, inkább vegyük együtt szemügyre, mennyire sikerült Vitéz Ferencnek felnőni az önmaga számára előírt feladathoz.
Az eredeti Weöres-mű töredékességét (annak alcíme is ezt árulja el: „dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek”) jól hozza Vitéz Ferenc könyve, és szintén jól idézi meg a játékosságot, a bölcseleti és finom erotikus vonalat is, nemkülönben a verstani változatosságot, és helyenként a virtuozitást. (Ez talán a legnehezebb, hiszen Weöres Sándornál nagyobb virtuóza aligha volt a magyar irodalomnak.)
Megállapítható tehát, hogy Vitéz Ferencnek többé-kevésbé sikerül megteremtenie azt a hangulati hálót, játékossági univerzumot, tarka rongyokból (vagy tarka rongynak látszó, ugyanakkor mégis igen értékes szőnyegdarabokból) szőtt színességet, könnyedséget, színpadias, kedves önfelmutatást, amelyet Weöres Sándor teljes irodalmi spektrumot felvonultató műve jelent irodalmunkban.
A játékosságot is legalább kétféle értelemben véve használhatjuk a művekkel kapcsolatban: egyfelől a rímjáték zsongás-bongás-csengése vonatkozásában, másfelől az intellektualitás tekintetében: „lengedező szélben / szél karmolta éjben / talpig feketében // fölragyogó nyárban / fonnyadó halálban / fehér nyoszolyában”, vagy éppenséggel: „csobognak a patakok / lobognak a tüzek / mikor lovat patkolok / remegnek a kövek // a lovaim nevetnek / a köveim sírnak / patakparti hegyeknek / lassú zsoltárt írnak”, illetve: „egy – a minden létező összessége / kettő – a különbség balga vágya / hátrom – a minden egyetlen ága / (a négynek már nincs kiterjedése)”.
Én-versek és te-versek váltják egymást (mely utóbbiak nyilván mindig a rejtőzködést kicsit jobban lehetővé tevő én-versek valójában), és nem marad el az erős önvizsgálat: „Ledobtam vállamról a terheket / – most könnyű vagyok // de a terhek nélküli lelkem / könnyűnek találtatott”; nem marad el a krédónak is beillő költői számvetés: „azt mondják az űrben csend van / és ez a csönd vagyontalan / a költők meg a csillagok / zenéjében kutatnak // ezek szerint a költészet / tényleg olyan haszontalan / mint amit a csillagporos / reklámarcok mutatnak?”; és végül természetesen nem marad el a költészet világából az emberek problémáira, viszonyaira kitekintő reflexió sem: „a férfiak mindig kisfiúk / az asszonyok úgy tesznek / mintha nem lettek volna / soha lányok – // ezért a férfiak mindig elhiszik / hogy vannak boszorkányok / de nekik egy tündérlány / jutott az asszonyok pedig / meg vannak győződve róla / hogy a kisfiúkat egyszer / át tudják változtatni / férfiakká…”
