Télűzés az ezüsterdőben a Pilis titkait kutatva

A Pilis Szakrális Történelme csoport közösségi oldalán, egy négy kilométeres távot magába foglaló, izgalmas felfedező útra, tűzgyújtásra, kiszebáb égetésre, télűzésre hívta a természetbe vágyó és a Pilis titkaira kíváncsi embereket. A szkíta népek hagyományvilágához tartozik a télűzés, mely később a farsangi mulatozások lezárásának idejére, a farsang farkára épült be.

A kiszebábban elég Fotó: Selmeczi Tamás

A gyönyörűséges, hófödte Dobogókőn találkoztunk, hogy Hőgyes Károlyt követve eljussunk a Zsivány-sziklákhoz, majd a Márton-réten keresztül vissza a kiindulási pontunkra. Az út szakrális helyszíneket érintett, melyeknek a történetébe is beavatott a kísérőnk. Ezüsterdőn haladtunk keresztül, mely a fákra fagyott jégtől változott mesevilággá, csillogott-villogott minden. Ropogó hóban, szikrázó napsütésben róttuk utunkat, magunkba fogadva a Pilis rejtett titkait.

A Pilis rejtett titkait kutatva az ezüsterdőben
Fotó: Selmeczi Tamás

A rítus szerepe

– Az évkör egyik kiemelt időszakába értünk ma, farsang farka indul, így télűző rítust, szertartást élhettünk meg a magyarság egyik varázslatos, népmesei ezüsterdővé fagyott szent helyén, egy csodásan egymásra hangolt közösséggel – avatott be Hőgyes Károly. – Fontos mozzanata az évkörnek ez a rítus, hiszen itt egy lezárásra, feloldásra is lehetőség nyílik,

a kiszebábba helyezett cédulákkal, fába mondott titkokkal égettük el nemcsak a telet, hanem mindazt, amit nem szeretnénk már bevinni a böjti időszakba.

Ahhoz, hogy igazán megértsünk és – ami fontosabb – megéljünk egy rítust, kristálytisztán látnunk kell, hogy mi is a lényege. A rítus elsősorban nem külső cselekmény.

Hőgyes Károly a kiszebáb meggyújtásához készülődik
Fotó: Selmeczi Tamás

– A külső cselekmény csupán segítség, támasz egy belső cselekménysorozat beindításához. Aki akarta, papírra vetette félelmeit, sötét gondolatait, negatív érzéseit, és a kiszebábbal elégettük őket, mintegy megszüntetve a kötést hozzájuk. Az átviteli mágia igen népszerű volt a régi emberek körében, mivel hatékonyan tud működni, ha jól alkalmazzuk. Még egy nagyon fontos szempont volt régen: anélkül teszi, hogy ezzel másnak ártanánk – mondta Hőgyes Károly.

A kiszebábbal együtt elégették félelmeiket, sötét gondolataikat is
Fotó: Selmeczi Tamás

Szakrális történelem

A Pilis Szakrális Történelme csoport a közösségi oldalán hirdeti meg az eseményeit. Kiemelt téma minden, ami a szakrális őstörténettel, a magyar nemzettel, a magyarság történelmével, hagyományaival, életvitelével kapcsolatos. Hőgyes Károly elmondta, hogy egy szakrális vállalásként indult 2005-ben, harmincan alapították, ma már több ezer követője van. A szakrális hely megismerése a cél, ahová ki kell menni, át kell élni, hogy megismerjük múltunk rejtelmeit. A túra résztvevőinek elmondta, hogy mennyire fontosak a rítusok, amelyek magunkról szólnak. Csörgő Zoltán A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében című munkájából idézett, kiemelve, hogy ma olyan időben élünk, amikor ki kell szakadnunk a mindennapokból, eljönni egy-egy szent helyre, hogy megérthessük a bennünket foglalkoztató folyamatokat, megismerhessük múltunk üzenetét. „Az évkör szertartásaival egy nagyobb, személyes létezésünkön túlmutató, ismétlődő, mindig ugyanaz, tehát örök részei lehetünk. Szinte mindig ott a lehetőség arra, hogy az általában feladatként megjelenő megtisztulás és fénynövelés mint szertartásos cselekedetek által megérintsük és birtokba vegyük az emberi tudat magasabb képességeit és állapotait. A változások mindig időbe vetettek, időben jelennek meg, megragadásukhoz pedig leginkább a természet nyújt fogódzót. Régen az emberek úgy éltek, hogy életük minden percében igazodtak a természet rendjéhez, hiszen benne és általa éltek. A benne megtapasztalt körforgás, örök megújulás egy kozmikus folyamat részesévé tette őket, amit cselekedeteikkel ők is fenntartottak, míg ha ellenszegültek, és megbontották a rendet, azzal az egész világmindenség szakadatlan munkáját, törvénykezését akadályozták, és óhatatlanul tapasztalniuk kellett az erők visszaütését. A természetben meglátott körforgás, a halálból való rendszeres születés, megújulás arról nyújtott számukra bizonyosságot, hogy az ő életük sem ér véget porhüvelyük földbe tételével, új életre számíthatnak, miként az elvetett magból is új növény sarjadzik. Az égre tekintve azonban a változatlanságról, az örökkévalóról is képet kaphattak.”

Az évkör eseményeit követve, május elsején tavaszköszöntő ünnepet tartanak, melynek részleteit oldalukon megtalálják az érdeklődők.

Az elveszett város

„A romok némasága beszélő magány” – ez a Yeats-idézet is eszünkbe juthat a Zsivány-sziklák tövében, a Márton-rétnél, ahol a kiszebábot égettük, hogy elűzzük a telet és a rossz gondolatokat, félelmeket.

A Zsivány-sziklák tövében a Pilis Szakrális Történelme csoport tagjai
Fotó: Selmeczi Tamás

A varázslatos helyen Hőgyes Károly Gönczi Tamás könyvéből olvasott fel, amely különleges titkokat fed fel a szikláról: „Az elmúlt 500 év a Pilisben rombolással telt. Ritkán találkozik az ember olyan romokkal főleg Magyarországon, ahol a legenda szerint egy város tűnt el. Már megszoktuk, hogy a Pilis különös romok helyszíne. Azt is tudjuk, hogy azokon a bizonyos tündérösvényeken olyan »isteni erők« haladnak, népiesen mondva: »járnak-kelnek«, amelyeket nyugodtan mondhatjuk a természet máig ismeretlen életenergiáinak. Itt, a Pilisben, ebben a sűrített spirituális világban, ami oly nagyon kötődik a »szent királyok« (Árpádok) régi birodalmához, valóban él a legenda egy ősi, a természetben megbúvó, rejtett városról. Ebben a természetvilágban, elrejtett, a természet mágikus köveiből ősi tudással megépített városról több, egymástól időben és térben távol eső, és valljuk meg, igen nehezen összerakható információ-töredékeink vannak… A romjaiban is döbbenetes, különös világ ott, az erdő közepén. Többen azt mondják, olyan a hely, mintha valamikor nagyon régen felrobbantottak volna valamilyen erődvárost, aminek úgy összeragasztották a köveit, hogy azok itt-ott még most is állnak – legyőzve a zöld természet lassú, csendes, de mindig sikeres rombolását. Itt a hely szinte hullámzik alattunk. Buckákra fel, buckákról le. Itt-ott úgy tűnik, mintha mélybe vezető járatokat tömött volna be a zöld világ. De legérdekesebbek maguk a kövek. Kicsik, nagyok, még nagyobbak egymáshoz lapulva őrzik a múltat, magukon viselve a világi idő mindent megrohasztó leheletét. A hagyomány csak a legfontosabbat hagyta ránk. Mégpedig azt, hogy itt az ember valamiféle várost emelt. Többet nem tudunk. E különös városhoz utak vezettek, amiket még az épületek elpusztítása után sem nőtt be sokáig az erdő. A romok maguk igen kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy itt valaha is város épülhetett volna. Bár azt se felejtsük el, hogy azok a nagyon régiek egykoron mit is neveztek városnak. Sokkal inkább hihető, hogy itt egy sajátos építésű vár, erdei erőd nyomait őrzi a természet. Többen is beszélnek valamiféle sáncszerű romokról a környéken, talán ezek lennének ennek az erdőbe rejtett városnak a határai. A hivatalosság sokáig a természet építményeinek vélte ezeket a romokat, mára inkább hallgat róla, és nem nyilatkozik. S arról, hogy itt egykor egy város veszett el, igen határozottan beszél a hagyomány.”