„Ezek a fiatalok” – Ötvenéves az Ifjúsági törvény II.

Az Ifjúsági törvény abban a történelmi pillanatban született, amikor a Kádár-rezsim 1968 és 1972 között megpróbált egy kicsit nagyobb mozgásteret biztosítani az új gazdasági mechanizmussal nemcsak a gyáraknak, de a kulturális szereplőknek is. A legutóbbi kutatások alapján azonban az már bebizonyosodni látszik, hogy ezt a próbálkozást is Moszkva irányította, és hagyta jóvá a fontos lépéseit, így tehát szó sem volt arról, hogy a „legvidámabb barakknak” hazudott ország saját, külön utas akcióba kezdett volna, mindössze annyi történt, hogy a keleti blokk egyfajta kísérleti laboratóriumaként működött ebben az esetben Magyarország, de amikor a Nagy Testvér látta, hogy ezek a kísérletezgetések hosszú távon végső soron a pártállami rendszer alapjait kezdték volna ki, leállíttatta a kezdeményezést. Az 1971-ben, fél évszázada meghozott Ifjúsági törvény azonban maradhatott, mert Moszkvában úgy gondolták, annak végrehajtása és sikere úgyis a részletszabályozásokban rejlik.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Művelődésügyi Minisztérium az Ifjúsági törvény megszövegezésében aktívan részt vállalt, s a tárca általánosságban említést tett a zeneművekről is, mint amelyek a fiatalok szocialista eszmeiségű nevelésének eszközei lehettek. Néhány kulturális és szórakoztatáspolitikai vonatkozású módosítást 1970. szeptember 6-án Sárdi Lajos főosztályvezető-helyettes is javasolt, persze gondosan egyeztetve a feletteseivel.

„Olcsó divatoknak hódoló” klubok

Az ifjúság kulturálódásával foglalkozó fejezetben a „szocialista realista művészeti értékek” elsajátításának megfogalmazását kezdeményezték, de igencsak kétséges, hogy ebbe belefért-e a könnyűzene valamelyik válfaja. A fiatalok szabadidejének rendszerkonform eltöltését is szorgalmazták, valamint azt, hogy az ifjúság „saját kulturális tevékenységének kifejlesztése által képes legyen tartalmas, színvonalas, szocialista életmódot kialakítani”.

Tehát a kulturálódás megfelelő módján a hatalom csakis a szocialista embertípusnak megfelelő változatot tartotta elfogadhatónak, ugyanakkor igényelte, hogy az ifjúságnak legyenek saját kezdeményezései, elgondolásai önnön szórakoztatására.

Ebbe a klubhálózat kiépítése és a beatmozgalom helyeslése belefért, igaz leginkább csak akkor, ha azt valamilyen formában legalább részben a kommunizmus eszmeiségének szolgálatába tudta állítani a hatalom. Ilyen esetre akadt példa szép számmal, elég, ha az egyéves vidéki száműzetése után rehabilitált Illés Együttes Human rights című lemezére utalunk, amit a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nyomására fel kellett ajánlaniuk Angela Davis USA-beli baloldali emberjogi harcosnak. A dalokat felvezető összekötő szövegek, amelyeket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából vettek át, ugyanakkor zseniális módon értelmezhetők voltak a kommunizmus által lábbal tiport emberi jogokra is, így a rendszer adott magának egy pofont ennek megjelentetésével. Emellett a hetvenes évek második felében a KISZ által szervezett szolidaritási rockfesztiválokra a nagy népszerűségnek örvendő keményrock-zenekarokat – Piramis, P. Mobil – nyerték meg. Itt többnyire valamelyik fejlődő ország kommunista átalakítása szerepelt a szervezők propagandájának középpontjában, ugyanakkor kihasználták, hogy a fent említett együttesek nagyon népszerűek voltak, így tömegek jöttek el az egyébként a zene nélkül a közönség számára dögunalmasnak tartott rendezvényekre.

Ugyanígy az egyebek mellett zenével foglalkozó intézmények – rádió, televízió, művelődési házak – elsőrendű célja a törvény szerint az ifjúság világnézeti nevelése és a társadalmi magatartás pozitív irányú alakítása, tehát a szocialista államberendezkedés és hatalomgyakorlás elfogadtatása, sőt támogatása volt. Mindezekkel a szórakozás és a művelődés lakóterületi feltételeinek javítása kellett, hogy együtt járjon, amivel egyúttal elismerték, hogy addig nem igazán adattak meg ehhez a feltételek a fiataloknak. Nem véletlenül alakultak ki kígyózó sorok nemcsak a nagy bandák – Illés, Metro, Omega –, de még a másod- harmadvonalbeli zenekarok koncertjeire is. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a hetvenes években ezek a feltételek tényleg javultak, bár messze elmaradtak a kor nyugat-európai színvonalától. A törvény a helyi tanácsok, valamint a társadalmi és tömegszervezetek – KISZ, szakszervezetek – feladatául rótta ki, hogy a kulturálódás feltételei adassanak meg a fiataloknak, természetesen csak a szocializmus eszméjének kritériumait szem előtt tartva. Az MSZMP KB párt- és tömegszervezetek-osztálya is készített egy jelentést 1969. augusztus 29-én az ifjúság helyzetéről és a KISZ munkájáról, amit Benkei András belügyminiszternek küldtek meg Aczél György külön ajánlásával a törvény előkészítéséhez. Ebben szerepelt, hogy az ifjúsági klubok programjai egyoldalúak voltak, politikai-kulturális szempontból a pártállamnak nem volt megnyugtató a vezetésük sem, programjaikban pedig sok volt a nyugati hatás, amely „olcsó divatoknak hódolt”. A jelentés a KISZ-szel kapcsolatban megjegyezte, hogy foglalkozásaikon túl sok volt a tánc, a szórakozás, mert a kluboknak könnyebb volt táncestet szervezni, mint politikai vitát.

Végre megnyírják a hosszú hajúakat?

A kerettörvény általános rendelkezése megemlítette, hogy az ifjúságnak joga volt többek között a művelődéshez, a pihenéshez és a szabadidejük kulturált felhasználásához, amelyek vonatkoztathatók voltak a könnyűzenére is. A törvény kijelentette, hogy az ifjúság szocialista nevelésében a művelődési házaknak és az ifjúsági kluboknak felelőssége volt. Erre hivatkozva sok kulturális intézmény vezetője mereven elzárkózott egyes könnyűzenészek felléptetése elől. Persze ezt sem saját kútfőből tették, nem volt ennyire senki sem bátor közülük, de ha jött egy felsőbb direktíva, akkor szépen beálltak a sorba. Nagy Feró úgy emlékezik, hogy a megyei tanácsok művelődési osztályai írtak körlevelet a fennhatóságuk alá tartozó művelődési házaknak, hogy mely zenekarokat nem javasolják felléptetni, annak ellenére, hogy volt érvényes működési engedélyük, amit az Országos Rendező Irodánál szereztek meg. Ez egy retrográd betiltás volt, hiszen nem azt mondták ki, hogy egyes együttesek be vannak tiltva, hanem azt, hogy kiket nem szeretnének színpadon látni. Természetesen ez azonban nem valamiféle megengedő felhívás volt, mert amit a megyei tanács „javasolt”, azt illett betartani.

Illés Lajost saját elmondása szerint még az autóbuszon is megverték az utastársai a hosszú haja miatt. Szörényi Szabolcs, Bródy János, Szörényi Levente, Pásztory Zoltán, Illés Lajos 1972-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A művelődési házak pártállami befolyásolását ideológiailag a törvény VI. fejezetében alapozták meg, amelyben kijelentették: „A fiatalok szabadidejének hasznos felhasználásához – különösen művelődéséhez, szórakozásához – szükséges feltételeket az állami szervek, a szövetkezetek, valamint a társadalmi szervezetek együttes, céltudatos tevékenységével kell megteremteni, illetőleg továbbfejleszteni.” Ez egyúttal felhatalmazta az állami szerveket, hogy beleszólhassanak a különböző kulturális intézmények ifjúságpolitikájába és könnyűzenei életébe. Ugyanitt megemlítették, hogy az állam a művelődési házak, klubok fellendítésében a fiatalok munkaerejét és esetleges anyagi segítségét is igénybe vehette, ami nem jelentett mást, minthogy az erőtől duzzadó ifjak mehettek dolgozni kőműves-, ács- és asztalosmunkára ingyen és bérmentve, viszont annak a reményében, hogy a művelődési otthonokat maguknak építik, és ők fognak bennük szórakozni. A fiatalok joggal mondhatták volna, hogy az ő áldozataik hozzájárultak egy-egy klub felvirágoztatásához, ezért nekik is lehetett volna szavuk a programok kialakításában, de ez legtöbbször nem így volt, hiszen az üzemi vagy lakóhelyi KISZ-bizottságok által vezérelt klubok rendszerint kész programokkal álltak elő, ami ugyanakkor tetszhetett is a fiataloknak. A Kádár-rezsim a KISZ-en keresztül végeztette el az ifjúsággal a társadalmi munkát, amivel a kommunista ideológiai őrizet töretlenül megmaradt. Ilyen háttér tudatában minden fenntartás nélkül jelenthette ki a törvény, hogy „A településfejlesztés során gondoskodni kell a fiatalok művelődéséhez, szórakozásához […] szükséges létesítményekről.”

Az ifjúságról szóló törvény részletes indoklása előírta, hogy a fiatalok a szabadidejüket kulturált szórakozással töltsék el, valamint a kultúrának aktív, alkotó közreműködői legyenek.

Ez utóbbit akár a szocialista államhoz alkalmazkodni tudó beategyüttesek alapítására való felszólításnak is értelmezhetnénk, amelyek az öntevékenységen alapuló ifjúsági klubokban zenélhettek. A törvény végrehajtásáról szóló kormányhatározat megerősítette, hogy a közművelődési intézmények, a sajtó, a rádió, a televízió, és a színházak feladata többek között a fiatalok szocialista nevelése, ízlésformálása volt. Ezeket az elveket kellett megvalósítania a szórakozóhelyeknek, amelyek zavartalan működését az államnak kellett elősegítenie. A közvélemény meggyőződéses, baloldali beállítottságú része viszont túlzott reményeket táplált az Ifjúsági törvénnyel kapcsolatban, amire Horváth István KISZ KB első titkár – későbbi belügyminiszter, a rendszerváltáskori Dunagate-botrány egyik központi alakja – világított rá a törvény parlamenti vitájában. Ilyen szélsőséges felfogás volt, hogy „Végre megnyírják a hosszú hajúakat!”. Ezt megelőzően szinte két részre szakadt a társadalom a fiúk hajviselete kapcsán. Illés Lajost saját elmondása szerint még az autóbuszon is megverték az utastársai a hosszú haja miatt. Holott erről szó sem volt a hatalom képviselője szerint, sőt, éppen ellenkezőleg, ekkortájt lett elfogadott a farmer viselése és a fiúk hosszú hajviselete.

Gondoskodni kell az ifjúság színvonalas művelődéséről!

A kulturális tárca titkársága az Ifjúsági törvény gyakorlatba való átültetésére 1971. május 6-án megfogalmazta azokat a feladatokat, amelyek az MSZMP KB 1970-es ifjúságpolitikai állásfoglalásából és a kormány egyik 1967-es határozatából következett. A kettő közül persze az előbbi volt a hangsúlyosabb, mivel a párt vezető plénumával szemben a kormány ezekben a retrográd időkben mindig alárendelt szerepet játszott. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy akit parkolópályára akartak tenni, azt áthelyezték a pártközpontból a kormányzatba. A könnyűzenére is érthető volt az a megállapítás, miszerint „gondoskodni kell az ifjúság színvonalas művelődéséről, kulturált szórakozásáról”. A minisztérium gyorsan le is szögezte a párt felsőbbségének elismerésével egy időben, hogy ezeket az elveket már ezt megelőzően fontosnak tartották. Tevékenységük között megemlítették az 1970-es népművelési konferencia rendezését, valamint az V. Országos Nevelésügyi Konferencián való részvételüket, ahol persze a könnyűzene a lehető legmarginálisabb szerepet játszotta. A hatvanas évek végén pedig a művelődésügyi tárca számos előterjesztést nyújtott be a felső párt- és állami szervekhez, és kapott megerősítést, iránymutatást további munkájához, ezenkívül a KISZ-szel és a Szakszervezetek Országos Tanácsával is együttműködött.

A KB-határozattal egybehangzóan állapította meg a tárca, hogy ki kell dolgozni a művelődési házak továbbfejlesztési tervét, szakosítását, hogy azok „programjukban, eszközeikben és formájukban […] a művelődés és az ifjúság otthonává váljanak”. Azt viszont nem tették hozzá, hogy nem lehetett nyakló nélkül könnyűzenei koncerteket tartani, vagy ha igen, akkor szigorú belügyi megfigyelés alá kerültek. A szoros ellenőrzés jegyében az ifjúsági szórakoztatáspolitikáról Simó Jenő és Garamvölgyi József miniszterhelyettesek elemzést is készíttettek, amit az ekkoriban több minisztert is felvonultató MSZMP agitációs és propagandabizottságának küldtek el. A Művelődésügyi Minisztérium tervezte a művelődési otthonok vezetőinek országos értekezletét a párthatározatok végrehajtására, valamint a tárca és a KISZ KB közös művelődési központjainak létesítését, amiket a tanácsok és a helyi KISZ-szervezetek tartottak volna fenn. Az ifjúsági klubokban felmérték az igényeket, hogy mire van szükségük a fiataloknak, sőt még végrehajtási terveket is készítettek ezekhez, de arról már szó sem volt, hogy a szocialista erkölccsel szembemenő szórakozási formáknak helyet adjanak. Ehelyett a KISZ KB és a Művelődésügyi Minisztérium a KISZ VIII. kongresszusa alkalmából politikai dalokra hirdetett pályázatot, amelyekről még hangfelvételeket is készítettek.

(Vége)

A cikk első része itt olvasható.