Az egyik kerékkötője az ORI működésének a helyi, azaz települési, városi tanácsok művelődésügyi osztályainak műsor-engedélyezési jogköre volt, ami hozzájárult az előre kalibrált bevételeik csökkenéséhez. Egy angol tánczenekar például csak vidékre kapott engedélyt a helyi rendőrkapitányságoktól és az önkormányzatok helyett létrehozott kommunista hatalmi szervektől, a tanácsoktól, az ORI hiába szerette volna a fővárosban bemutatni őket. A központi hatalom azonban nem hagyta teljesen magára az ORI-t, 1961-ben az úgynevezett „kishelyi” előadások deficitjét még a minisztérium kifizette, ám érthető módon azt szerették volna mihamarabb elérni, hogy erre a pártállami koncertszervező cég ne szoruljon rá. Éppen ezért ezekre a kisebb befogadóképességű helyekre szükség esetén a kormányzat 1962-ben már csak ezerötszáz forint költségtérítést irányzott elő előadásonként, ami legtöbbször messze nem fedezte a veszteséget. A ráfizetések oka többek között az volt, hogy az ORI alkalmazásában álló dramaturgok egyúttal szerzők is voltak, így több szerény színvonalú és emiatt érdektelen zenés műsorszámot nemigen vettek le az ORI műsoráról még fél éven keresztül sem, hogy minél több jogdíjat kaphassanak, hiába termeltek azok folyamatosan veszteséget.
Fotó: Slágermúzeum
Számos veszély leselkedett az ORI költségvetésére a közönség által hőn áhított nyugati előadóművészek felléptetése terén is, ugyanis egyrészt hazai viszonylatban drágán lehetett őket megszerezni, másrészt óriási erőfeszítéseket kellett tenni irányukban – persze, csak ha akartak –, mire valamire jutottak a hazai koncertszervezők. Tóth György, az ORI gazdasági igazgatója 1962 október 27-én házi feljegyzésében megállapította, hogy a tőkés országokból jövő művészek koncertjeinek elmaradása mintegy nyolcszáznegyvenezer forint kiesést okozott az utóbbi évben. Ez mutatja, hogy a fellépőknek Magyarország még mindig kevés profittal kecsegtetett, emiatt mondtak le olyan könnyen az itteni koncertjeikről. A sok tárgyalás pluszköltségeket jelentett, hiszen az adott sztárok menedzsmentjeivel jó néhány levélváltás után személyesen kellett találkozni, és legtöbbször az ORI alkalmazottai utaztak el a meghívó félhez. Ha viszont egy-egy ilyen tárgyalássorozat kútba esett, akkor mindezen erő- és pénzbefektetések teljes mértékben hiábavalóknak minősültek. A szupersztárok abból a megfontolásból indultak ki, hogy két nyugati koncertjük között még mindig érdemesebb volt egy szocialista országban fellépni, mint egyáltalán nem koncertezni, már ha egyáltalán fűlött hozzá a foguk. A későbbiekben többször megesett, hogy olyan vallási ünnepeken kerültek egyet hazánk felé, amikor Nyugaton egyébként sem tudtak volna fellépni, mert ott állami és országos szinten tartották ezeket, és ilyenkor eltekintettek a könnyűzenei rendezvényektől, míg Magyarországon erre a kommunista ideológia alatt nyögve fittyet hánytak. Tipikus példa volt erre többek között a húsvétot megelőző nagyhét vagy pünkösd (sokat változott a világ, ma már ezeket Nyugat-Európában is felekezettől függően sok helyütt lazábban kezelik). Így fordulhatott elő, hogy impresszárióik útján tárgyalásokba bocsátkoztak a különböző szocialista országok könnyűzenei intézményeivel és ezek közül jó néhányszor az ORI került ki győztesként. De „pénz beszél, kutya ugat” alapon abban az esetben, ha jobb ajánlatot kaptak tőlünk nyugatabbra, könnyedén lemondtak a magyarországi fellépésről. Így nem jött el Budapestre a Kisstadionba 1962-ben Louis Armstrong (ő majd 1965-ben teszi tiszteletét nálunk), Vico Torriani (ő pedig 1960 szeptemberében már járt Magyarországon), valamint Gery Scott, Jimmy Makulis, Ines Taddio és Fred Frohberg.
