„A munkások közművelődési igényeit emelni kell!”

Kommunista lózungokért nem kellett messzire menni a kádári Magyarországon. Még akkor is a fiatalok szórakoztatásának színvonalemelési szándékát emlegették, amikor a tinédzserek és a huszonévesek már nagyon is jól tudták, hogy mit szeretnének hallgatni a klubokban. Rövid úton kiderült, hogy nem a kommunista csasztuskákat és mozgalmi dalokat, hanem az angolszász populáris zenét, ami minduntalan akadályokba ütközött, illetve nehezebben volt megvalósítható, mint például egy sanzonokkal átszőtt táncdalest. A fővárosi pártbizottság ötven éve, 1971-ben értékelte a fiatalok szórakoztatáspolitikájának a helyzetét.

Fotó: Fortepan/Hangosfilm

A budapesti klubokról az MSZMP fővárosi végrehajtó bizottsága a saját 1971. augusztusi művészeti ideológiai határozata alapján tárgyalt 1971. szeptember 10-én. Ekkor hangzott el, hogy a tanácsi, szakszervezeti fenntartású klubok programjai nem igazodtak az ifjúság igényéhez, ami szerintük nem jelentett mást, mint hogy a nyugati könnyűzenei számok eluralták ezeket az intézményeket. Ez persze színtiszta hazugság volt, hiszen épphogy nem a szovjet és a többi szocialista ország zenéit szerette a fiatalság, hanem a nyugatiakat.

Jellemző a pártvezetés korabeli szólamaira, hogy az ifjúság igényeire hivatkozva igyekezte az akaratát a klubhálózatra erőltetni, holott annak kulturálódási szokásai szöges ellentétben álltak a kommunista elképzelésekkel.

A párt végrehajtó bizottsága a valóságtól teljesen elrugaszkodva elemezte a helyzetet, ami jóformán csak az idősebb generációk egy részének elmarasztaló véleményét tükrözhette a beatjelenséggel és az egyéb, az imperializmus szellemét tükröző művészeti áramlatokkal szemben: „A budapestiek műveltségének, magatartásának fejlődését mutatja az is, hogy egyre szélesebb körben emelik fel szavukat a szocialista kultúrától, erkölcstől és ízléstől idegen jelenségekkel szemben. Növekszik azoknak a száma, akik túl kívánnak lépni az alacsony igényeket megjelenítő, csak szórakoztató formákon.” A kulturálódás tekintetében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a hatalomnak az jelentette az igazi dilemmát, hogy mennyire megengedhető a csupán szórakoztató célzattal készülő zeneszám vagy egyéb művészi alkotás, amely áramlatokkal szemben ebben az időszakban még leginkább az elmarasztalás hangját ütötték meg, igénytelenségnek minősítve azt.

Kulturálódás szempontjából a hatvanas-hetvenes évek fordulóján komoly dilemmák merültek fel
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Úgy tűnik, az új gazdasági mechanizmus a kulturális életben nem hozta el azt a fokú enyhülést, amit esetleg feltételeznénk az ekkor induló gazdasági folyamatok miatt.

Nem a tehetség számít

A főváros lakosságszámához képest jelentősnek mondható 1970-ben az a százötven klub, amelynek több mint fele üzemi kezelésben volt, a másik, kevesebb mint a felén pedig a főiskolai, egyetemi klubok és a lakóterületi klubok osztozkodtak. A budapesti pártbizottság végrehajtó bizottsága azt is megállapította, hogy a művelődési otthonok száma az 1960-as négyszázhuszonnyolcról 1970-re kétszázhuszonháromra csökkent, szemben az itt működő tánczenekarokkal, amelyekből 1960-ban harminchat, 1970-ben már negyvenkilenc működött, miközben 1967-ben hetvenhatot számláltak belőlük. A tizenöt táncdalénekes, ötszázhetvenhárom tánczenész és a vendéglátóiparban tevékenykedő kétszáznyolcvanhét zenekar 1970-ben összességében szintén jelentős számnak tekinthető. Mindebből vonta le a pártvezetés azt a következtetést, hogy – bár kommunista szempontból voltak kedvező jelek a művelődés színvonalának a változására –, a szerintük sekélyes szórakozási formák még mindig jelentős arányban képviseltették magukat.

Kiadták a jelszót: „A munkások közművelődési igényeit emelni kell!”, amihez az akkoriban nagy fluktuációt mutató népművelői réteg politikai, szakmai továbbképzését is megszervezték. Ezenkívül a fővárosi tanácsnak kiadták, hogy a szakszervezetekkel együtt dolgozza ki az ifjúsági klubok továbbfejlesztésének a tervét a művelődési és szórakozási igények figyelembevételével – természetesen az igényeket ebben az esetben is végső soron az MSZMP felső vezetése diktálta.

Bíró Vera a Népművelési Intézet képviseletében 1972. március 25-én némiképp pozitívabb képet festve számolt be az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályán Rátki Andrásnak: országos szinten a több ezer klub munkáját sikeresnek értékelte, ahol a tánciskolákon kívül magnós klubok működtek, és koncerteket szerveztek. Meglátása szerint eredményesen törekedtek a párt kultúrpolitikájának „torzításmentes továbbítására”, ami többek között az avantgarde mozgalmak – így például a botrányt botrányra halmozó Kex együttes sikereit – letörését jelentette.

Az 1971. augusztus 13-i pártbizottsági ülésen László Tibor fővárosi pártbizottsági tag beszámolójából kiderült, hogy zenészből Budapesten nem volt munkanélküli, ami megfelelt a korszak kommunista követelményének, a teljes foglalkoztatottságnak. A zenészek azonban alig voltak hajlandók a pártba belépni, ezért célul tűzték ki, hogy a nem kommunista elkötelezettségű vagy érzelmű művészeket nem támogatják. Határozatuk szerint a kerületi pártszervek a területükön lévő kulturális intézmények – külön megemlítették az Országos Rendező Irodát (ORI) – vezetőit beszámoltatják arról, hogy a kommunista művészeknek milyen segítséget adnak alkotó tevékenységük kibontakoztatásához. Az 1971. augusztus 13-i határozatból jól kivehető, hogy a művészeti pártszervezeteket is csak elkötelezettségük mértéke alapján ítélték meg, nem pedig aszerint, hogy milyen teljesítményt nyújtottak. A beatzenészek persze javarészt nem ehhez a körhöz tartoztak, ugyanakkor azok a könnyűzenészek, akik elfogadták a párt játékszabályait, bizakodhattak az érvényesülésben és a sikerben. Nem egyszer gerinctelenséget jelentett a kommunista ideológiával való megalkuvás, ennek ellenpéldája Radics Béla, aki még a színpadról is szidta az ORI alkalmazottját, „kommunista baromnak” titulálva azt, amiért nem kaptak elég gázsit, s amiért persze egy életre elvágta magát a rendező szervnél. A művészsorsokat tehát befolyásolhatta, hogy a diktatúrával ki tudtak-e egyezni:

„Nem a tehetség valamilyen meghatározott szintje vagy valamely művészeti stílusfelfogás kell, hogy egyesítse a kommunistákat, hanem a munkásosztály politikai-ideológiai céljainak követése, a párt politikájáért való közös felelősségérzet és együttmunkálkodás. A művészeti területen dolgozó pártszervezetek ezt az alapvető elvet igen nehezen tudják érvényesíteni, és sokszor a kommunista művészeken belül is keveredik a párthoz tartozásuk politikai-ideológiai követelménye a művészi stílus és művészi kvalitás szintjével.”

A budapesti pártbizottság végül megállapította, hogy a művészeti pártszervezetek taggyűlésein „pártszerűbb és elvtársiasabb légkörben folynak a viták”, rendszeresebb a tagság tájékoztatása, jobban figyelnek az egyes pártalapszervezetek vezetői a tagság véleményére és az ügyeik intézésére. Ez azonban kizárólag a komolyzenészekre, képzőművészekre, színművészekre vonatkozott, hiszen nekik volt egyáltalán pártalapszervezetük.

Silány szórakozóhelyek, pesszimista műsorok

A kommunista művelődéspolitikában neuralgikus pontnak számított a szórakoztatóipar zenéjének a színvonala. Katona Imre, a budapesti pártbizottság titkára a testület 1971. szeptember 27-i ülésén szokatlanul nyíltan fogalmazta meg a proletárdiktatúra viszonyát ehhez a műfajhoz. Egyenesen silánynak minősített némely szórakozóhelyet, és hangsúlyozta, hogy az ide vonatkozó kongresszusi határozatot végre kell hajtani, ha kell, tiltásokkal. Hantos János, a fővárosi tanács elnökhelyettese a szórakoztatózene hangvételét kritizálta, mert az szerinte nem sugárzott kellő derűt a jövőre nézve, holott egy kommunista országban az nem volt elképzelhető, hogy bárki aggódjon a saját sorsa miatt. Úgy látta, mindez a nem kielégítő szórakoztatózenei kontroll miatt alakulhatott ki, amin változtatni kell. Ugyanezt taglalta Aczél György, a kultúrát felügyelő MSZMP KB-titkár, aki a felelősséget a szórakoztatózene – a hatalom által elmarasztalt – színvonala miatt a tanácsokra hárította: „A vendéglátóipart sok kritika éri, ennek van alapja. Ez a terület a tanácsi szervek hatásköre, és a jövőben a közízléssel többet kell törődni. Tegyenek meg a tanácsi szervek mindent a szórakoztatás színvonalának emeléséért! Vidámságot sugárzó szórakozásra van szüksége a társadalomnak!”

A vidámságot azért is szorgalmazhatták a felszólalók, mert a fennálló politikai rendszert ebben a hangnemben kevésbé lehetett kritizálni. A pesszimistának nevezett zeneszámok pedig akár utalhattak 1956-ra vagy 1968-ra is, ami különösen érzékeny pontja volt a kommunista kultúrpolitikának. Kazimir Károly színházigazgató mint fővárosi pártbizottsági tag felsorakozott Katona Imre mellé, leginkább a nyugati kultúra beáramlása ellen emelve szót, amellyel szembeni küzdelemben az MSZMP-nek volt a legnagyobb felelőssége: „Kellene tiltakozni az abszolút nyugati, ún. kulturális termékek propagálása ellen. A fiatalok egy része nincs kellően felvértezve a nyugatról beáramló nézetek ellen. Ebben nemcsak a KISZ-szervezeteknek vannak feladatai, hanem elsősorban a pártszervezeteknek.” A határozat egyrészről a tennivalókat, másrészről a már elért eredményeket hangsúlyozta. Ebben megállapították ugyan, hogy általában véve javult a kulturális nevelőmunka, de a munkásifjúság körében végzett tevékenységük színvonalát alacsonynak minősítették, és a szórakozásban az igénytelenséget emelték ki mint az egyik fő problémát. Kijelentették, hogy a fővárosi művelődési otthonokban nem voltak megfelelők a körülmények, és ez volt a legfőbb oka annak, hogy a szórakoztató rendezvények látogatottsága méréseik szerint – ami erősen megkérdőjelezhető – esett. A Fővárosi Művelődési Ház, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a szakszervezetek számára pedig előírta a határozat, hogy a szocialista brigádok kulturális programjait tegyék színesebbé, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a még mindig a nyugati kultúra elővédjének számító népszerű könnyűzenét háttérbe szorítsák.