Mindennapi történések a szőlőhegyen, nem mindennapi történések a lélekben

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki már eljátszott a gondolattal, milyen lenne kilépni a jelen társadalmi korlátok szorításából, és megtapasztalni egy olyan fajta teljes szabadságot, amelyben nincsenek elvárások, kötelezettségek, előírt munkaórák, sárga csekkek, a muszáj szót pedig felváltja a lehet és a puszta létezés isteni szépsége. A legtöbbeket ilyen irányú ábrándozásaikból általában az józanítja ki, hogy az effajta teljes szabadság kéz a kézben jár a teljes lemondással is; az igények oly mértékű lecsökkentésével, amelyet egy modern kori átlagember már szinte elképzelni sem tud.

Természet, ló, ember, harmónia Fotó: Nagy Balázs

„Mindennapi történések a szőlőhegyen és nem mindennapi történések a lélekben…” – ez a mondat a kulcs ahhoz, hogy megértsük Zaka Dominika elvonulásának lényegét. Megélt tapasztalatai nyomán némi fogalmat alkothatunk arról, milyen az, amikor a kint és a bent harmóniája megvalósulni látszik; amikor az órával, naptárral nyomon követett idő fogalma elhomályosul, és az örök jelen, az itt és most válik meghatározóvá, aminek eredményeként napról napra, évről évre egyre inkább megerősödik az Istenbe vetett ősbizalom.

Az érzés, amit leírt a szerző
Fotó: Szabó Csaba

Felmerül a kérdés: mi a célja mindennek? A könyv írója erre is – szinte magától értetődően – egyszerű válasszal szolgál: a cél éppen az, hogy nincs cél. Legalábbis olyan, amelyet a hatalom- és pénzvezérelt világban akként szoktunk meghatározni. Mint mondja, sikerült megtanulnia „aggódás nélkül élni, a Teremtésben feltétel nélkül bízni, és hagyni az életet a maga medrében, a maga ütemében folyni, s nem akarni erőszakkal kiterelni onnan”. Így történhet meg az, hogy tulajdonképpen minden a rendelkezésére áll, amire igazán szüksége van; saját maga által rakott téglakemencéjében süti a kenyeret, a két keze által kitisztított forrás ad vizet, előbukkan olykor egy-egy barát, aki besegít, ha önereje kevésnek bizonyul valamely feladathoz, sőt még gereblye is akad, éppen akkor, amikor már elengedhetetlenül szükségessé válik.

Egyvalami biztosan mindig van, mégpedig munka; jurtaépítés, ajtóácsolás, s ha a hajlék már áll, fahordás, kaszálás, magas ágyáshoz való pallóhordás. A kétkezi, teremtő munka pedig olyasmit ad a léleknek, amiről jobb esetben még nagyszüleinktől hallhattunk, nevezetesen a jól végzett munka örömét, amiben a vájt fülűek talán még felfedezni vélik a szakrális tartalmat. Mikor az ember a saját két kezével, önmaga építi fel menedékét, amely védelmet nyújt; műveli meg a földet, amely majd táplálja; és rakja a kemencét, amelyben a kenyere sül, annak érezhetően mélyebb a tartalma, mint a nap végére kitöltött Excel-táblázatnak. És hiába adta le azt a táblázatot, hiába van mindenkinek több száz négyzetméteres háza, városi terepjárója, klímája, elektromos kapuja és önműködő öntözőberendezése, a modern ember létélménye mégis az elégedetlenség. Úgy érzi, valami mégis hiányzik. Ez nem más, mint a szentség, mondja Zaka Dominika, akiben a szőlőhegyi forrás kitisztítása során, az iszapban dagonyázva született meg a gondolat: „Amikor az élet ilyen szent feladatra rendeli az esendőt, hogy két kezével tisztítson meg egy éltető vizet árasztó forrást, akkor az ember érzi… Érzi Istent a saját lelkében rezdülni, a saját iszapos kezeiben is érzi azt a felsőbb erőt, ami vezérli, azt a felsőbb bölcsességet, aki tanácsol…”

A szőlőhegyi jurtás lány nem az interneten, nem szakkönyvekben, hanem a lelkében keresi a válaszokat, és ekképpen igyekszik visszatanulni azt a rég elfeledett tudást, amely egykor összekötötte a Teremtőt a teremtménnyel, aki az isteni rend részeként, elégedetten élt és a szó legnemesebb egyszerűségében boldog volt. Mélységesen megélve tud örülni a kovásznak, a mézes-vajas kenyérnek, annak, ha süt a nap vagy éppen esik az eső, és behúzódhat a jurtába. Egy egész fejezetet szentel a lavór nagyszerűségének, amely kiváltja a modern kori fürdőszobát csövestől, mosdókagylóstól, kádastól, mosógépestől, és még külön mosogatóra sincs szükség. Ugyanakkor átérzéssel fogadja el a nehézségeket is, amelyek – félreértés ne essék – jócskán akadnak, de ezek is – mint minden más – tapasztalatként szolgálnak a tanulság leszűréséhez és a lelki fejlődéshez.

A teljes szabadság érzése
Fotó: Veszelovszki Attila

A teljes szabadság megéléséhez azonban még mindig túl sok a kötöttség – mégpedig a helyhez kötöttség, vagyis a jurta maga. Így aztán a Szőlőhegyi naplót lezárva elérkezett az idő egy új életforma, a zarándoklat megtapasztalására. Ő maga a következőképpen fogalmaz: „Életemben először el merem engedni a fizikai origót, azaz a jurtahajlékot – lesz, ami lesz, és úgy lesz jó. Hagyom az életet megtörténni, hagyom, hogy vezessen, amerre kíván, és vigyen oda, ahol feladatom van, hagyom, hogy beleoldódjak a pillanatba, hogy megéljem az abszolút lebegést, úton-vadon a lovam társaságában, különösebb tervek és koncepció nélkül. Hogy Gyula mesterem szavaival zárjam életem ezen fejezetét és nyissam meg a következőt: »Azért jó spontán élni, mert akkor Isten meg tud minket lepni.« Hát most eleresztem a gyeplőt, és alaposan megfürdök a Teremtés meglepetéseiben, ajándékaiban.”

Egy helyütt azt írja, annak ellenére, hogy mást akarnak elhitetni velünk, a világ tele van jó emberekkel. Megtapasztalhatta ezt már a magyar tájat keresztül-kasul szelő stoppolásai során, a szőlőhegyi öregemberek segítőkészségével kapcsolatban és az olvasói jószándékban is. Az elkövetkező hónapokban pedig talán még inkább megerősödik ez a hit. Ha az ország bármely pontján meglátnak egy szőke copfos lányt szürke arab telivérrel bandukolni, fogadják örömmel, jó szóval és szeretettel, hiszen hosszú út áll mögötte, és nem csupán fizikai értelemben.

A Szőlőhegyi napló – a szerző többi művével együtt – a [email protected] elektronikus címen rendelhető meg.