(Mert a verset lehet mondani, lehet szavalni, előadni). Első találkozásom a költészettel ötévesen: nővérem jegyzi le a sorokat, amiket úgy rakok össze, mintha ő mondaná rólam. Verset írtam, verset írtam örvendezek, miközben írni még nem is tudok. Általános iskola. Imádom a zenét, de képtelen vagyok néptáncolni az évzáró ünnepségen. Mondjál hát verset, dönt a tanítónéni. S ez így is marad az elkövetkezendő években, megfűszerezve egy-egy szavalóversennyel. Középiskola. Egy olyan (mártír, a Securitate által 1977-ben öngyilkosságba hajszolt vagy agyonvert?) irodalomtanárral, aki folyamatosan verstanulásra kötelezett és biztatott minden tanítványát (értendő ezalatt, hogy volt, amit meg kellett tanulni kívülről és volt, aminek a megtanulásáért járt a legjobb érdemjegy). Közben saját kis versek itt-ott megjelenve. Aztán költő a családban. Harminc év önmegtartóztatás a versírásban. Amúgy is mindig jobban szerettem a mások verseit olvasni, mondani. Bár, amikor valaki rákérdezett, hogy miként bírtam ezt megállni, kapásból vágtam rá a választ: nehezen.