A vers – Kányádi Sándor óta tudjuk – az, amit mondani kell. De mi a (magyar) költészet, amelynek napját 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük? „A költészet, görögösen–latinosan poézis, az irodalomnak művészeti ága, másképp: az a művészet, amelynek közege az emberi beszéd.
A költészet tehát mint az emberi lélek művészi tevékenysége, egyrészt a művészetek közé tartozik, másrészt, mint irodalmi munkásság, az ember beszédművei közé…” – így a mindenre választ adó Wikipédia. Ennyi volna? A vers, amióta eszmélek, része az életemnek. „Kicsi vagyok, székre állok…” – vagy inkább valamelyik szülőm székre állít s három és fél évesen is már határozott és erős hangom betölti karácsonykor a templomot: korai emlékeim egyike olyan erősen beivódott a tudatomba, hogy kívülről látom magam, amint lelkesen szavalok.
(Mert a verset lehet mondani, lehet szavalni, előadni). Első találkozásom a költészettel ötévesen: nővérem jegyzi le a sorokat, amiket úgy rakok össze, mintha ő mondaná rólam. Verset írtam, verset írtam örvendezek, miközben írni még nem is tudok. Általános iskola. Imádom a zenét, de képtelen vagyok néptáncolni az évzáró ünnepségen. Mondjál hát verset, dönt a tanítónéni. S ez így is marad az elkövetkezendő években, megfűszerezve egy-egy szavalóversennyel. Középiskola. Egy olyan (mártír, a Securitate által 1977-ben öngyilkosságba hajszolt vagy agyonvert?) irodalomtanárral, aki folyamatosan verstanulásra kötelezett és biztatott minden tanítványát (értendő ezalatt, hogy volt, amit meg kellett tanulni kívülről és volt, aminek a megtanulásáért járt a legjobb érdemjegy). Közben saját kis versek itt-ott megjelenve. Aztán költő a családban. Harminc év önmegtartóztatás a versírásban. Amúgy is mindig jobban szerettem a mások verseit olvasni, mondani. Bár, amikor valaki rákérdezett, hogy miként bírtam ezt megállni, kapásból vágtam rá a választ: nehezen.
Nehéz ellenállni a vágynak, hogy leírjuk lelkünk rezdüléseit, versbe kívánkozó gondolatainkat.
Nehéz hinni abban, hogy mi is nem csak jó, hanem mást is érdeklő, másnak is tetsző, netán másnak is hasznára váló verset tudunk írni. Főleg, hogy költő elődeink az emberi lélek eme művészeti tevékenységét olyan magas szinten művelték, hogy azt nemhogy túlszárnyalni, de a közelébe kerülni sem egyszerű kihívás. Ne nehezteljen hát senki rám, ha a magyar költészet napjának apropóján (is) a kortársakat arra intem, inkább olvassanak, mintsem írjanak verset. S ha írnak, jól gondolják meg: a magyar költészetben nagyon magasra helyezték elődeink a lécet.
