Alexandre Aja Oxigén című frissen elkészült filmje remek példája annak, hogy akkor is élvezhető, sőt kifejezetten izgalmas is tud lenni egy film, ha egyetlen helyszínen játszódik (már ha eltekintünk az emlékképek sorától), a főszereplő tulajdonképpen a film elejétől a végéig fekszik egy kapszulában, és rajta kívül nem látunk senki mást, csak azt halljuk, kivel beszélget. Alexandre Aja eddig leginkább a műfaji filmek (thriller, horror) terén mutatta meg, mennyire ért a filmkészítéshez, most azonban az a csavar, hogy az Oxigén túlmutat a sci-fi zsánerének határain, művészi alkotás ez, semmi kétség.
A film reflektál magára a filmkészítésre, a filmidőre, a filmművészetre is. A főszereplő nőnek, akit Mélanie Laurent alakít úgy, mintha tényleg bezárták volna egy orvosi kapszulába a forgatás előtt, vagy legalábbis pontosan tudná, milyen bent rekedni egy szoláriumban (hogy kézzelfoghatóvá tegyük a film témájának helyszínét), másfél óra áll rendelkezésére, ennyi ideig tart az oxigénje normál intenzitású levegővétellel. Ez pedig pont egy átlagos film ideje. Ám ha ideges lesz – az ember, ha be van zárva egy kapszulába, ez igencsak könnyen megesik – és kapkodja a levegőt, akkor ez az idő a felére is csökkenhet. Ahogy a filmnézés során is megesik: ha érdekesnek, izgalmasnak találunk egy filmet, sokkal rövidebbnek érezzük, pedig ugyanolyan hosszú, mint egy unalmas és vontatott alkotás. De ennél még mélyebbre is lehet ásni az értelmezés során, ugyanis ilyen az emberi élet is, szubjektív az időnk, ha kapkodjuk a levegőt, stresszelünk, úgy érezzük, elszalad mellettünk az élet, ha harmonikusak vagyunk, valahogy az idővel is jobb lesz a kapcsolatunk.

Fotó: Netflix
Ráadásul Alexandre Aja Oxigénje nemcsak arról szól, hogy rá kell jönnie a főszereplőnek, miként éljen túl egy igencsak nehéz szituációban, hanem arról is: rá kell jönnie, ki is ő valójában. Egészen filozofikus mélységekig jutnak el az alkotók az önazonosság terén. A kérdés ugyanis az, hogy lecserélhetőek vagyunk-e. Átrakható-e minden gondolatunk egy klónba, egy mesterségesen létrehozott testbe, ha a valódi testünket elpusztítja egy vírus? Ki lehet-e emelni vagy át lehet-e másolni a lelkünket? És ha átmásolható a lelkünk – bár eddig már a film nem megy el –, akkor hány példányba kellene átmásolni? Alexandre Aja science fictionje azért igazán félelmetes, mert a valóságban is zajlik lélekkutatás, a lélek, a gondolatok manipulációját, az emlékek átmásolhatóságát is vizsgálják.