– Jó szelecske fújdogál, te, minari, hajlongjál, köszönetet így mondjál – ezt a régi koreai mondókát szavalja Amerika földjén kisunokájának Soon-jat, miközben elülteti a Dél-Koreából hozott minari (vízi zeller)-magvakat a patak partján. A Minari – A családom története című film szimbolikus jelenete ez, mely a családi és kulturális hagyományok továbbadását és az élet körforgását juttatja eszünkbe.
A nyolcvanas évek Amerikájában járunk, amikor még hittek az amerikai álom létezésében.
A történet szerint egy dél-koreai család Kaliforniát Arkansasre cseréli annak reményében, hogy itt egyrészt boldogulhatnak, másrészt a házastársak megmenthetik egymást. Jacob mindent megtesz azért, hogy családja minél előbb hátat fordíthasson a nehéz körülményeknek: lakókocsiszerű építményben élnek egy mező közepén, ahol a víz nagy kincsnek számít. A családfő minden egyes nap azért gürcöl, hogy mielőbb beindítsa saját farmját, ahol koreai zöldségeket és gyümölcsöket szeretne termeszteni, majd értékesíteni. Közben a mindennapi betevő előteremtéséért feleségével, Monicával egy csirkefarmon dolgoznak. Monica viszont egyre kevésbé bízik férje ígéretében. Többször ki is fakad, ráadásul kisfiuk, az élelmes David egészségi állapota miatt is folyton aggódik. Ezért úgy dönt, hogy Dél-Koreából segítségül hívja édesanyját, Soon-jatot.
Fotó: Vertigo Media
David és nővére, Anne nehezen csiszolódik össze a különc, bölcs, önfejű nagymamával, de életvidám természete idővel mégis megváltoztatja mindhármukat. Olyan szeretetteljes kapcsolat alakul ki a nagymama és az unokák között, amiről még a szülők sem tudnak. Nem csoda, hogy Hollywoodban is erre a szálra figyeltek fel, a remek alakításért a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját kapta meg a népszerű dél-koreai színésznő, Yuh-Jung Youn.
Bár a karakterek kedvesek és szerethetők, az amerikai és ázsiai kultúra szembeállítása és a családi konfliktusok ábrázolása is tisztességes rendezői munka, de annál nem több.
Az alkotásnak vannak üzenetei, amikre mindjárt ki is térek, viszont ettől még maga a történet sablonos marad. Pedig Lee Isaac Chung saját életéből merítve készítette el a filmet, amely egy szép, szívszorító mese az élet drámáiról és arról, hogy nem mindenki éri el a vágyott életet, az anyagi jólétet, a legértékesebb dolgok azonban akkor is ott hevernek előttünk, és kárpótolnak mindenért. Csupán észre kell vennünk őket.
