A székely festőművész azt üzeni, hogy van kiút a „csilivilizációból”

Lehet-e a XXI. században a több mint száz évvel ezelőtti paraszti életet élni s a hagyományt nemcsak őrizni, hanem benne élni? Csomortáni Gál László székely festőművész és családja erre tett egy próbát. A csíki portájukon jártunk.

A festőművész mitikus magyar világa Fotó: A festőművész

Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, amikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a PET palacktól vagy a nejlonzacskótól; műanyaghulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet.

– Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt. Mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?

– teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi: ha elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, a szellemisége végleg elveszik.

Csíkban él és alkot, két-háromszáz éves, bontott faanyagra festi az ősi magyar világ motívumait Forrás: Mészáros Péter

Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erősen és egyedi módon, hogy beleborzongok, amikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. – A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem – mondta a festőművész.

Nemcsak szép egyenes létezik, de szép görbe is – ezt még ilyen formában nem fogalmaztam meg, viszont jómagam is hasonlót érzek, mikor a Csomortáni Gál László művészetének alapanyagául szolgáló, napégette, százéves fadeszkákat vagy akár a tapasztott falú, régi házat látom. A berendezés egyszerű, minden szép, de funkciója is van, hiszen tükrözi azt az ősi tudást, amelyet pár nemzedékkel ezelőtt még minden magyar paraszt magában hordozott.

Amikor arról beszélgetünk, hogy ma ahhoz képest fényűző kort élünk, Csomortáni Gál László egy érdekes szójátékkal fejti ki, hogy amit ma civilizációnak mondanak, az csak „csilivilizáció”.

Ezelől egyre többen menekülnek el és térnek vissza az egyszerű, de minőségi élethez, őseink hagyományaihoz. A lélek bennünk ugyanis nem változik olyan gyors ütemben, mint a fizikai világ körülöttünk.

„A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” Forrás: A festőművész

Emlékszem egy történetre egy indián delegációról, akiket vonattal, majd lovas kocsival vittek a telepesekkel való találkozóra, de a vonatutat követően a törzsfőnök leült a töltésre, a szekér pedig hiába állt ott indulásra készen, nem volt hajlandó felülni rá. Mikor a kocsis megelégelte, megkérdezte tőle, mire vár, ő pedig azt válaszolta; a lelkemre, hogy utolérje a testemet.

– Az én lelkivilágomban is az van, mint az ősei­mében – fogalmazta meg Csomortáni Gál László, akitől azt is megtudtam, hogy régen a székely portát életnek hívták.

A pásztor is, mikor leütötte a botját a földbe, azt mondta: itt van a világ közepe. És valóban, az ember világa a saját élettere, ha abban rendet tart, akkor rend kerekedik körülötte és a tágabb hazájában is. Ezért a leckéért érdemes volt ellátogatni a csíkcsomortáni portára.