időjárás 3°C Virág 2022. november 26.
logo

A székely festőművész azt üzeni, hogy van kiút a „csilivilizációból”

Zana Diána
2021.07.12. 07:15
A székely festőművész azt üzeni, hogy van kiút a „csilivilizációból”

Lehet-e a XXI. században a több mint száz évvel ezelőtti paraszti életet élni s a hagyományt nemcsak őrizni, hanem benne élni? Csomortáni Gál László székely festőművész és családja erre tett egy próbát. A csíki portájukon jártunk.

A Gyimesi-hágón keresztül közelítek a szerpentinen Csíkba, és csak szívom magamba a már annyira áhított látványt; az élénk színeket, kontrasztokat, a medencében meghúzódó apró falvakat, a felkelő nap fényében nyújtózkodó fenyvest, a párába bújt hegycsúcsokat – mert lett légyen akármilyen hőség napközben, a Hargita és a Csíki-havasok legmagasabb csúcsai reggelente mindig párában úsznak, igazi székelyföldi hangulatot teremtve.

Orbán Balázs, Wass Albert, Nyirő József és Tamási Áron világában érzem ilyenkor magam, ahol még a régi rend szerint, évezredes hagyományokkal éltek a magyarok; a tisztességes munkának és az adott szónak becsülete volt, a család szentnek számított, a hitben pedig következetesség uralkodott. Ezt a fajta minőséget keresem, bármerre járok, s Székelyföldön rendre meg is találom. Ezúttal Csíkcsomortánban bukkantam rá Csomortáni Gál László festőművész portájára érve.

Csomortáni és a székelykapuja Forrás: A festőművész

A falu szélétől a patakot követem, s így jutok el a csíki motívumokkal díszített székely kapuig, amelyen belépve legalább egy évszázaddal visszautazom az időben.

Egészen pontosan 1883-ba, hiszen ekkori az a hagyományos székely gerendaház, amelyet a festő és felesége saját kezükkel építettek újra az örökölt telkükön.

Ebben laknak már több mint tíz esztendeje, és ide született három gyermekük is. Csomortáni Gálék az őseinket követik, ahogy a családfő fogalmaz – miután magára kanyarítja a felesége által nemezből készített lajbiját –, ugyanazt a légkört kívánta megteremteni, amelyet a ­régiek élhettek ebben a házban. A falak és a kemence tapasztott, a bútorok régiek és festett fából vannak, nincs villanyáram sem. A gyertyafény romantikája gyermekkorában érintette meg, hiszen a diktatúrában volt olyan időszak, hogy sokáig áram nélkül maradtak.

A megmentett székely porta Forrás: A festőművész

A festőművész Arany János Családi körét emlegeti, mert szerinte egy család akkor egészséges, ha együtt vannak: összehúzódnak egy kis helyre esténként, „ki-ki nyugalomba”, szeretetben, boldogságban, egységben. Volt olyan is, hogy szinte teljesen önellátók voltak. – Pénzzel nem sok dolgunk volt – mondja, majd azt is elmeséli, hogy nemritkán a nappal keltek és feküdtek. Gyermekeik olyan környezetben és szellemiségben cseperednek, amely nem a gépek uralma alatt áll, ahogy Csomortáni Gál László fogalmaz; nem profán oltárok veszik őket körül, miáltal saját, kreatív lényük bontakozik ki.

A festőművész mitikus magyar világa Fotó: A festőművész

Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, amikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a PET palacktól vagy a nejlonzacskótól; műanyaghulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet.

– Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt. Mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?

– teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi: ha elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, a szellemisége végleg elveszik.

Csíkban él és alkot, két-háromszáz éves, bontott faanyagra festi az ősi magyar világ motívumait Forrás: Mészáros Péter

Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erősen és egyedi módon, hogy beleborzongok, amikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. – A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem – mondta a festőművész.

Nemcsak szép egyenes létezik, de szép görbe is – ezt még ilyen formában nem fogalmaztam meg, viszont jómagam is hasonlót érzek, mikor a Csomortáni Gál László művészetének alapanyagául szolgáló, napégette, százéves fadeszkákat vagy akár a tapasztott falú, régi házat látom. A berendezés egyszerű, minden szép, de funkciója is van, hiszen tükrözi azt az ősi tudást, amelyet pár nemzedékkel ezelőtt még minden magyar paraszt magában hordozott.

Amikor arról beszélgetünk, hogy ma ahhoz képest fényűző kort élünk, Csomortáni Gál László egy érdekes szójátékkal fejti ki, hogy amit ma civilizációnak mondanak, az csak „csilivilizáció”.

Ezelől egyre többen menekülnek el és térnek vissza az egyszerű, de minőségi élethez, őseink hagyományaihoz. A lélek bennünk ugyanis nem változik olyan gyors ütemben, mint a fizikai világ körülöttünk.

„A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” Forrás: A festőművész

Emlékszem egy történetre egy indián delegációról, akiket vonattal, majd lovas kocsival vittek a telepesekkel való találkozóra, de a vonatutat követően a törzsfőnök leült a töltésre, a szekér pedig hiába állt ott indulásra készen, nem volt hajlandó felülni rá. Mikor a kocsis megelégelte, megkérdezte tőle, mire vár, ő pedig azt válaszolta; a lelkemre, hogy utolérje a testemet.

– Az én lelkivilágomban is az van, mint az ősei­mében – fogalmazta meg Csomortáni Gál László, akitől azt is megtudtam, hogy régen a székely portát életnek hívták.

A pásztor is, mikor leütötte a botját a földbe, azt mondta: itt van a világ közepe. És valóban, az ember világa a saját élettere, ha abban rendet tart, akkor rend kerekedik körülötte és a tágabb hazájában is. Ezért a leckéért érdemes volt ellátogatni a csíkcsomortáni portára.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.