– A vadnyugaton még nem jártam, nem tudom, hogy milyen volt ott a helyzet, de azt tudom, hogy itt egy kemény élet volt meg kemény élet van – mondja a csikós.
Ül a tűz mellett, készíti a slambucot és közben mesél az életéről. Arról, hogy miért lett csikós, hogy miért akarta folytatni az apja mesterségét, hogy miért döntött emellett már hároméves korában. Pattog a tűz, néha megforgatja az ételt, majd megkóstolja. Még nincs készen. Elárulja, hogy általában a pásztor készíti a legjobb slambucot, de azért van pár asszony is, aki „elég jól” meg tudja csinálni. Beszél, közben körülöleli a rengeteg alföldi éjszaka valahol kint a Hortobágyon. És egy olyan világról mesél, melyre már a nagyszüleink sem igen emlékeznek, mert csak zárványokban maradt meg a Kárpát-medencében – az ősi mesterségek nagy része kihalt, mások kihalófélben vannak. Ám az ilyen pásztoremberek bizonyítják, hogy még nem kell eltemetni a mesterségüket. Még nem. Amíg ők vannak, addig él a világuk is.
Ő egy hortobágyi csikós. Még körülbelül tízen maradtak.
Nem az a fajta, amelyik kék ruhát ölt, csattogtatja az ostort és cirkuszi mutatványosként lefekteti a lovat, majd ha elmennek a turisták, akkor átöltözik, felveszi a melegítőjét és visszamegy a faluba.
Nem, neki ez a mestersége, marhákat, juhokat terel és gondoz. Nem is akárhogyan: hajszra, cselőre.
Ezzel a két szóval irányítják balra vagy jobbra a négyökrös szekeret a puszta gulyásai. Misztériumot rejtő gyakorlatukkal – miszerint gyeplő nélkül, csak szavakkal irányítják állataikat, megismerve a ménes és a szürke marhák különleges tartásának titkait.
Ahogy hallgatjuk egyik-másik csikós olykor megható, olykor humoros és pajzán történeteit, visszaemlékezéseit, eszembe jutnak Móricz Zsigmond szereplői. Ők beszéltek, gondolkodtak így, s milyen szerencsés volt az író, hogy akkoriban több száz pásztor járt a Hortobágyon, meghallgathatta a beszédüket, elleshette szófordulataikat, gondolataikat – hja, úgy könnyű regényt írni!
A Hajszra és cselőre című új magyar dokumentumfilm éppen azért jó, mert nem idealizálja a csikósok, gulyások, a hortobágyi pásztorok világát – nem rousseau-i álromantikával vagy világvége-hangulatú megközelítéssel mutatja be őket. Hús-vér emberek élettörténetét ismerhetjük meg, akik elmondják, hogy mi vezette őket a pusztára és miért örülnek annak, hogy ott lehetnek. A film igyekszik megmutatni, hogy ki miért folytatja ezt az ősi mesterséget a huszonegyedik században, hogy miért fontos a nemzedékről nemzedékre való áthagyományozódás. Annak nagyon örültem, hogy a beszélgetésekből nincsenek kivágva a kényesebb részek.
Érezhetően és érthetően a legjobb részleteket vágták bele a filmbe, de nem vágták ki a lelket belőlük.
