A kor szellemétől eltérően felvilágosultnak, idejét megelőzőnek, sőt bizonyos értelemben tabudöntögetőnek tekinthető az az elképzelés, amelyet az MSZMP Központi Bizottságának apparátusában, azon belül is a tudományos, közoktatási és kulturális osztályon könnyűzenei és filmekért felelős referensként dolgozó Kőháti Zsolt fogalmazott meg 1976-ban egy házi feljegyzésében, amit még egy Simó Jenő korábbi művelődésügyi miniszterhelyettes – később a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektora – által 1974-ben (!) írt beszámolóra reagálva írt. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk a XXI. század szemszögéből, de akkoriban nem őröltek olyan gyorsan Isten, illetve az állampárt malmai. A párthivatalnok mindenesetre az akkorra már Kulturális Minisztérium névre átkeresztelt tárca átiratára reflektáló feljegyzésében kijelentette, hogy a sanzonbizottság teljesen funkcióját vesztette, ezért meg kellett volna szüntetni. Állítását azzal támasztotta alá, hogy ennek az intézménynek a döntéseit nem kellett kötelezően betartani a könnyűzenei intézményekben, amit leginkább úgy lehetett érteni, hogy még a sanzonbizottság által engedélyezett zeneszámokat sem mindig engedélyezte sem a Magyar Rádió, sem a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV).
Az emberiség szellemi kulturális örökségének része lett a csárdás tánc
Az argentin tangó, a spanyol flamenco és sok más örökségelem mellé került a magyar csárdás.