Még az egyik pártapparatcsik is megszüntette volna a sanzonbizottságot

Alapvetően nagyon rossz híre volt a zenészek, de még a tájékozottabb nagyközönség körében is a Táncdal- és Sanzonbizottságként nevezett cenzurális testületnek, hiszen lényegében senki nem tudhatta előre, mikor és milyen indokokkal utasítanak vissza egy-egy jó zeneszámot, ami viszont megérdemelte volna a nagyobb nyilvánosságot. Ennek fényében különösen érdekes, hogy még a Kádár-rendszer pártközpontjának könnyűzenei referense sem méltányolta olyan mértékben a sanzonbizottság munkáját, hogy azt mondta volna, érdemes lenne tovább dolgozniuk. Sőt, egyenesen a megszüntetésük mellett kardoskodott 1976-ban.

Benkő László, az Omega együttes tagja 1976-ban Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Benkő László hasonlatával élve a bennfentesebb zenészek épp emiatt úgy vártak egy-egy döntést a sanzonbizottsági ülések helyszínén, mint a szülőszobánál a leendő édesapák újszülöttjükre. (A kevésbé befutott muzsikusok persze még azt sem tudták, mikor ülésezik a sanzonbizottság, ők rendszerint csak egy hivatalos levelet kaptak a verdiktről.) A sanzonbizottságot kijátszandó Bródy János kitalálta, hogy minden lemezre két-három számmal többet írjanak, amelyek a szocializmus mércéjével mérve biztosan felháborodást keltenek, viszont így a többi dalt továbbengedték a rostán, miközben az igazán rázós témák közül volt olyan, amelyről elterelődött a cenzorok figyelme, és így engedélyt kapva játszhatóvá válhattak.

Benkő László, az Omega együttes tagja 1976-ban
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A sanzonbizottság általában előre megírt formaszövegeket küldött ki a szerzőknek, miszerint „Értesítjük, hogy […] című dalát a Bizottság elfogadta, és erről a Szerzői Jogvédő Hivatalt értesítette.” A szövegek fontossága a Szaxofon-szóló (sic!) című számnál derült ki igazán, mert megjegyezte a sanzonbizottság, hogy „terjesztéséhez a Bizottság hozzájárulása nem szükséges, mivel az nem szöveges szám”. Az el nem fogadott számok szövegeihez fűzött leggyakoribb megállapítások pedig ezek voltak: „kezdetleges”, „szakmai szempontból nem felel meg a követelményeknek”, „nem elég ötletes, jellegtelen, kevéssé sikerült alkotás”, vagy „a szöveg nem alkalmas tánczenében történő feldolgozásra”.

A pártközpont hivatalnoka a sanzonbizottságon kívül a lemezlovasokról is leírta véleményét 1976-ban, azonban velük már nem volt ennyire türelmes, szerinte nekik mihamarabb vizsgát kellett volna tenniük az Országos Rendező Irodánál (ORI), hogy legyen műsorvezetői engedélyük. Ez ügyben nyitott kapukat döngetett, ugyanis Tóth Pál, a KISZ KB kulturális osztályának alkalmazottja már 1974. november 26-án szorgalmazta Barna Andrásnénál, a kulturális tárca zene- és táncművészeti főosztályvezetőjénél, hogy a disc jockey-k működését kössék engedélyhez, s ezt hangolják össze a Belkereskedelmi Minisztériummal. Kőháti Zsolt írt egyúttal a lemezlovasok képzésének szükségességéről, és az MHV ezen a téren nyújtandó segítségéről, amelynek keretei között a klubok „ízlésformáló” lemezműsorokat állíthattak volna össze. Kőháti „vörös farokként” még megjegyezte ebben a házi használatra készült iratban, hogy hiányolja az egységes kultúrpolitikát a lemezlovasokkal szemben, ennek pótlására tárcaközi bizottság létrehozását javasolta, amely a szórakoztatás amatőr és profi szféráját egyaránt felügyelte volna.

A belső használatra készített dokumentum a kommunista párt 1974-es közművelődési határozatára utalt 1976-ban, amikor megdicsérte az ORI szerinte egyre profibb tevékenységét, ennek eredménye pedig a minőségi szórakoztatás fejlődése lett. Ellentmondásosnak ítélte meg a pártközponti alkalmazott azt, hogy az ORI állami támogatás nélkül működött, holott már egy sor kultúrpolitikailag is értékes produkciót vittek színpadra. A könnyűzene egyes hajtásait ugyanis a kádári-aczéli kultúrpolitika még akkor is károsnak ítélte, amikor Kőháti szerint azok egyre több értéket teremtettek. Véleménye szerint tehát a Kulturális Minisztériumnak új támogatási rendszert kellett volna kidolgozni, ami azt sejtette, hogy ezentúl a könnyűzene egyes ágai kaphattak volna valamilyen formában állami támogatást. Ez rövidesen meg is valósult, persze elsősorban nem anyagiakban, inkább a kitüntetések adományozásában, hiszen a következő évben Koncz Zsuzsa Liszt Ferenc-, Presser Gábor Erkel Ferenc-díjat kapott, a Benkó Dixieland Bandnek pedig szintén 1977-ben adományozták a zengzetes Szocialista kultúráért elnevezésű kitüntetést. Még ezt megelőzően, a pártállam részéről igencsak vegyes módon megítélt Sebő-együttes is megkapta ez utóbbi díjat, amint arról a kulturális tárca főelőadója, Müller Pál 1974. szeptember 5-én leveléből is tudomást szerezhetünk, amit a SZOT kulturális, agitációs és propagandaosztályára írt Simó Tibor osztályvezetőnek.

A Sebő együttes 1976-ban
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A díjat a minisztérium az ekkor szintén ebben a zenekarban játszó Koltay Gergelynek postán küldte ki, minden ünnepélyes keretet mellőzve. Azt még ugyanis nem döntötte el egyértelműen a hatalom, hogy kezet akar-e fogni a zenészekkel, illetve kik a neki kedvesnek tekinthető muzsikusok.