A kor szellemétől eltérően felvilágosultnak, idejét megelőzőnek, sőt bizonyos értelemben tabudöntögetőnek tekinthető az az elképzelés, amelyet az MSZMP Központi Bizottságának apparátusában, azon belül is a tudományos, közoktatási és kulturális osztályon könnyűzenei és filmekért felelős referensként dolgozó Kőháti Zsolt fogalmazott meg 1976-ban egy házi feljegyzésében, amit még egy Simó Jenő korábbi művelődésügyi miniszterhelyettes – később a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektora – által 1974-ben (!) írt beszámolóra reagálva írt. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk a XXI. század szemszögéből, de akkoriban nem őröltek olyan gyorsan Isten, illetve az állampárt malmai. A párthivatalnok mindenesetre az akkorra már Kulturális Minisztérium névre átkeresztelt tárca átiratára reflektáló feljegyzésében kijelentette, hogy a sanzonbizottság teljesen funkcióját vesztette, ezért meg kellett volna szüntetni. Állítását azzal támasztotta alá, hogy ennek az intézménynek a döntéseit nem kellett kötelezően betartani a könnyűzenei intézményekben, amit leginkább úgy lehetett érteni, hogy még a sanzonbizottság által engedélyezett zeneszámokat sem mindig engedélyezte sem a Magyar Rádió, sem a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV).

Fotó: Fortepan/Hunyady József
Így aztán értelmezése szerint jobb lett volna, ha a cenzúrát – vagy ahogy a pártállami szakzsargon mondta: az engedélyeztetést – inkább mindig az a vállalat intézte volna, amelyik éppen foglalkozott az adott művel. Tehát ha az MHV szerette volna kiadni lemezen, akkor nekik kellett volna eldönteniük, hogy akarják-e vagy sem, ha pedig a rádió, akkor az ő lehallgatási bizottságuknak kellett volna kimondani a döntő szót a szerzeménytől. Az ötlet ekkor még nem talált megértő fülekre (1985-ben annál inkább, amikor Zongor Árpád, a sanzonbizottság utolsó főtitkára, megelőzve a rendszerváltást, körlevélben oszlatta fel saját magukat), így aztán maradt minden dal megítélésekor a kettős vagy még inkább a többes cenzúra, azaz minden intézmény saját hatáskörében fejtette ki áldásos tevékenységét ezen a téren, de rajtuk kívül megmaradt a sanzonbizottság jogköre is.
A kéthetente ülésező Táncdal- és Sanzonbizottságot tehát továbbra sem lehetett megkerülni, ha ők nem ütötték rá pecsétjüket egy-egy nótára, azt bizony még a legutolsó utáni kiskocsma leghátsó sarkában sem lehetett játszani, és ha a dalszövegek nem mentek át a szűrőjükön, akkor azokat sehol nem szerepeltethették nyilvánosan.