Profivá váló és elslágeresedő beatzene

Jellemző a pártállam könnyűzenei trendektől való lemaradására, hogy még negyvenöt éve, 1976-ban is beatzenéről beszélt az MSZMP KB Kultúrpolitikai Munkaközössége. A zenészeknél ezen a téren példaképnek tekintett Nyugat viszont nemhogy a beaten, de már a hard rock első nagy divathullámán is túl volt.

Koncert az Ifiparkban 1976-ban. A kommunisták érezték, hogy nem értenek szót a fiatalokkal Fotó: Fortepan / Urban Tamás

A pártközpontnak ez a sokféle művészeti ágból és a kultúra számos területéről, ámde ideológiailag megbízható elvtársakból összeverbuvált Kultúrpolitikai Munkaközössége viszont minden bizonnyal felsőbb utasításra foglalkozott 1976-ban az általuk beat­nek nevezett zenével, külön megvizsgálva, hogy az amatőr művészeti mozgalomba ez az „új” stílus hogyan illeszthető be. Megállapították, hogy jelentősen megnőtt az amatőr művészek között a fiatalok aránya, amit nyilvánvalóan a beatmozgalom térhódításának tudtak be. Ám fájó szívvel tették hozzá, hogy a munkások számaránya ezzel egy időben folyamatosan csökkent ezen a téren, ami nem csoda, hiszen a proletariátus soraiból általában viszonylag kevesen érdeklődtek a művészetek iránt, bár a könnyűzene éppen a kivétel volt. A munkaközösség úgy fogalmazott: „Az ifjúság kulturális magatartásában a hatvanas évektől kezdődően számottevő változások voltak tapasztalhatók, különösen az aktív közösségi művelődés iránti igény fokozódott, de nem öltött határozott alakot, ezért tudta egy ideig­ betölteni az akkor nagy erővel jelentkező beatzene (az űrt – a szerk.).

A beatzene gyorsan terjedt, szinte az ifjúság egész körében, de éppen mivel kialakulatlanság és ellentmondásosság jellemezte, csakhamar elégtelenné is vált.

Differenciálódás következett be. Maga a beat jelentős részben elslágeresedett, eredeti funkcióját az amatőr művészeti mozgalomban is más műfajok kezdték betölteni.” A kultúrpolitikai vezetőknek szánt tanulmány a továbbiakban egy félmondatban arra is utalt, hogy a beatzenészek elindultak a profizmus útján, ami nyilvánvalóan nem tetszett nekik, hiszen a pénzért zenélés nem hangzott számukra túl bizalomgerjesztően, pláne úgy, hogy az illető beatzenekarok nem is jártak a Zeneakadémiára (ettől függetlenül sok tehetséges zenész fordult meg soraikban).

Koncert az Ifiparkban 1976-ban. A kommunisták érezték, hogy nem értenek szót a fiatalokkal
Fotó: Fortepan / Urban Tamás

A beaten belül további negatív jelenségként említette ez a jelentés azt, hogy a pol-beat stílus elterjedésével együtt jártak az újbaloldali nézetek, ugyanis a maoista elhajlás a kádári vezetésnek éppúgy nemtetsző volt, mint az általuk revizionistának nevezett Nagy Imre-féle vonal. A dokumentum szerint ezek a dalok – és persze más vonatkozásban a többi műfajt megtermékenyítő könnyűzene, mint például­ a színdarabokban hallható beatzene, egyebek mellett a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben – viszonylag magas szinten álltak, hatásuk éppen ezért volt jelentős. A magas nívó azonban ebben az esetben nem a zenére, hanem az ideológiai meggyőződésre vonatkozott. A pol-beatesekkel szembeni intézkedésekre nézve is találunk útmutatást a jelentésben, a kor szellemiségéhez képest meglepő toleranciáról téve tanúbizonyságot. Ha viszont belegondolunk, hogy ezek a srácok és lányok (az akkor még Vámos Tiborként ismert Vámos Miklóssal súlyosbított Gerilla együttes vagy az Atlantis a Ki ölte meg Kennedyt? című óriási blöffszámát játszva) a Kádár-rendszerbe simulóan próbáltak érvényesülni, már nem is annyira furcsa, hogy a hivatalos kultúrpolitika a feltételezett túlkapásaikat elintézte egy-egy ejnye-bejnyével: „Véleményünk szerint az a kialakult gyakorlat volt a helyes, amely az eltiltás (illetve akkor is többnyire a lebeszélés) fegyverével csak kivételes esetekben élt, amikor az intézkedés már elkerülhetetlenné vált. Ennek hatása ugyanis egyes esetekben negatívabb lehet (mivel híre széles körben szétfut), mintha kis közönség előtt néhányszor eljátsszák. Az irányításnak a szereplő fiatalokat – néhány kivételes esettől eltekintve – még akkor sem szabad ellenségként kezelnie, ha darabjukban objektíve ellenséges nézetek is érvényesülnek, hanem lehetőleg az őszinte viták útján való türelmes meggyőzést kell választania. Ez még olyan esetekben is helyesnek bizonyult, mint az Orfeo báb- és színjátszó együttes ügyében.” (Az Orfeo társulatának voltak népzenei kapcsolatai, ugyanis a Vízöntő együttes javarészt belőlük alakult 1972-ben.)

A tanulmány szerint miután a beatzene újdonsága eltűnt, jelentősen csökkent a politikai-ideológiai töltete, hiszen a fia­talok sem láttak benne lázítást, pusztán egy szórakozási formát, de ettől függetlenül továbbra is igen népszerű volt. Mint írták, az értelmiségi fiatalok között némiképp csökkent a beatzene népszerűsége, de a munkásifjúság soraiban és a parasztfiatalok között továbbra is nagy divatja volt. Emiatt hangsúlyozták, hogy az ifjúság közművelődési tevékenységének fejlesztésében a hatalomnak jobban kellett volna erre a műfajra számítania, hiszen azt már korábban is önkritikusan megjegyezték, hogy a kommunisták nem igazán értenek szót a fiatalokkal, és sokszor még az egyházak is sokkal élőbb kapcsolatot ápolnak velük, mint ők. Az avantgárdnak minősített irányzatot is elítélték ebben a jelentésben, velük szemben a „kétfrontos harcot” látták eredményre vezetőnek, ugyanis nem szerették volna, ha ezen belül bármelyik stílus elterjedt volna. Érdekesség, hogy a pártvezetés terminológiájában ebben az írásban tűnt fel először a popzene kifejezés, szemben a városi népzenével, melynek során az előbbi elnevezés helyessége mellett tört lándzsát a tanulmány.