Tóth Erzsébet nem enged olvasójának egyetlen percnyi fellélegzést sem, ebben a felfokozott tempójú szigorúságban halad tovább a kötet, annyi történik közben (és ez is előnyére válik!), hogy láthatjuk: ez a kíméletlen, őszinte hang saját magával (vagyis hát a versekben beszélő lírai alannyal) szemben is érvényesül: nincs megalkuvás, nincs feloldozás és feloldozódás, sem a belső, sem a külső világ nem számíthat kegyelemre és istápolásra, a tovább nem halogatható szembenézés versei ezek. Ez a gránitszilárdságú keménység és büszkeség néhol szükségszerűen szeretetvágyba vált át, de aztán csak visszazökken az okosan szemlélődő, néha gunyoros hangú analitikus fejtegetésekbe, hogy levonhassa a következtetéseket.
Ritka az ennyire bátor költészet manapság, jóformán nincs is, és éppen ez teszi letehetetlenné Tóth Erzsébet új kötetét – de nem úgy, hogy egyszerre végigolvassuk együltünkben, hanem úgy, hogy amint a végére értünk, kezdhetjük is elölről. Erényei számol(hat)atlanok, minden olvasás újabb rétegeket tár fel, és bár megírni (vagy a megíráshoz vezető élményeket megélni, végigélni) őket a szerzőnek kín volt és szenvedés, az olvasónak az olvasás gyönyörűség – hiszen éppen ezt keresi az irodalomban, ezt a szép, fájdalmas, őszinte és kellőképpen ironikus hangot. (Szegény futók például, akik kétségbeesetten futnak az egészségükért, rendesen megkapják a könyvben, többször is.)
A politika és a közélet jelenségei általános és önmagukon messze túlmutató vizsgálati eredményeinek versbe párolásán túl a lírai alany a betegségekkel, az idő kérlelhetetlen múlásával, önmaga hibáival is ugyanolyan megejtő keménységgel néz szembe: „amikor a földre fekszel a könyveid mellé / mert hiába szereted őket / évek óta nem kapnak rendese polcot / és gondoskodást mert nincs rájuk időd / melléjük fekszel, mert kell a gerincednek a kemény / te mit csinálsz ilyen napokon? / próbálgatod-e olykor a halált? / hogy elég kemény lesz-e a koporsó neked?” Vagy (az édesapáról szólva): „Hogy ki vigye el a piacra / kinek van ideje ballagni mellette / fogni a karját / kinek van türelme válogatni vele // a krumplik, mézek, diók között / mert annyira kéne rohanni máshova / és most eszembe jut / volt-e annál fontosabb // hogy segítsünk neki, ha lehet / neki jobb legyen kicsit / ez akkor csak ritkán jutott eszünkbe / szégyellhetjük magunkat”. Illetve: „Borfoltok a monitoron, az asztalomon, / a szőnyegen, kétségtelen: / valaki itt randalírozott. / Az volt, aki évek óta ott ül bennem, / a beteg, szomja, sunyi terrorista, / és nem tudhatom, mikor fog újra robbantani. / A rendőrségre nem mehetek, orvoshoz sem. / Egyszerű ez, mondják: maga alkoholista. / Pedig nem. Hidd el. / Persze. / Segítségre van szükségem. / Valaki szomjazik bennem.”
