A tovább nem halogatható szembenézés versei

Ha egy verseskötet az Antall József elhíresült mondását („Tetszettek volna forradalmat csinálni”) mottójául választó verssel indul, és olyan sorokat tartalmaz, mint „A bársonyos forradalomból / csak bársonyszékek maradtak. / Nem kellett volna velük egy asztalhoz ülni”, akkor abból tudni lehet, hogy harcosan, kiállósan kemény költészethez lesz szerencsénk, katartikus felhangokkal.

Tóth Erzsébet nem enged olvasójának egyetlen percnyi fellélegzést sem, ebben a felfokozott tempójú szigorúságban halad tovább a kötet, annyi történik közben (és ez is előnyére válik!), hogy láthatjuk: ez a kíméletlen, őszinte hang saját magával (vagyis hát a versekben beszélő lírai alannyal) szemben is érvényesül: nincs megalkuvás, nincs feloldozás és feloldozódás, sem a belső, sem a külső világ nem számíthat kegyelemre és istápolásra, a tovább nem halogatható szembenézés versei ezek. Ez a gránitszilárdságú keménység és büszkeség néhol szükségszerűen szeretetvágyba vált át, de aztán csak visszazökken az okosan szemlélődő, néha gunyoros hangú analitikus fejtegetésekbe, hogy levonhassa a következtetéseket.

Ritka az ennyire bátor költészet manapság, jóformán nincs is, és éppen ez teszi letehetetlenné Tóth Erzsébet új kötetét – de nem úgy, hogy egyszerre végigolvassuk együltünkben, hanem úgy, hogy amint a végére értünk, kezdhetjük is elölről. Erényei számol(hat)atlanok, minden olvasás újabb rétegeket tár fel, és bár megírni (vagy a megíráshoz vezető élményeket megélni, végigélni) őket a szerzőnek kín volt és szenvedés, az olvasónak az olvasás gyönyörűség – hiszen éppen ezt keresi az irodalomban, ezt a szép, fájdalmas, őszinte és kellőképpen ironikus hangot. (Szegény futók például, akik kétségbeesetten futnak az egészségükért, rendesen megkapják a könyvben, többször is.)

A politika és a közélet jelenségei általános és önmagukon messze túlmutató vizsgálati eredményeinek versbe párolásán túl a lírai alany a betegségekkel, az idő kérlelhetetlen múlásával, önmaga hibáival is ugyanolyan megejtő keménységgel néz szembe: „amikor a földre fekszel a könyveid mellé / mert hiába szereted őket / évek óta nem kapnak rendese polcot / és gondoskodást mert nincs rájuk időd / melléjük fekszel, mert kell a gerincednek a kemény / te mit csinálsz ilyen napokon? / próbálgatod-e olykor a halált? / hogy elég kemény lesz-e a koporsó neked?” Vagy (az édesapáról szólva): „Hogy ki vigye el a piacra / kinek van ideje ballagni mellette / fogni a karját / kinek van türelme válogatni vele // a krumplik, mézek, diók között / mert annyira kéne rohanni máshova / és most eszembe jut / volt-e annál fontosabb // hogy segítsünk neki, ha lehet / neki jobb legyen kicsit / ez akkor csak ritkán jutott eszünkbe / szégyellhetjük magunkat”. Illetve: „Borfoltok a monitoron, az asztalomon, / a szőnyegen, kétségtelen: / valaki itt randalírozott. / Az volt, aki évek óta ott ül bennem, / a beteg, szomja, sunyi terrorista, / és nem tudhatom, mikor fog újra robbantani. / A rendőrségre nem mehetek, orvoshoz sem. / Egyszerű ez, mondják: maga alkoholista. / Pedig nem. Hidd el. / Persze. / Segítségre van szükségem. / Valaki szomjazik bennem.”

És ebben a kötetben olvastam az egyik legszomorúbb és egyben legszebb verset, amelyhez valaha szerencsém volt, Lesz egy reggel címmel, amelyik megérdemli, hogy teljes egészében idézzem: „én azt már nem élem meg, / madarak ébresztenek, harsognak, csiripelnek, / jelzik, hogy fontos dolguk van, / de annál nincs fontosabb, / hogy még öleljük egy kicsit nagyon egymást, / jár még egy puszi, vagy kettő, vagy három, / vagy még több is, / ami azután nem érhet véget olyan hamar, / valami még következik, / aztán a kávé, a rántotta, / esetleg még a gyerekek is / előállnak valamivel, / letört a maci lába, / hívni kell az orvost, / nincsenek tapasztalataim a boldogságról, / talán ilyesmi lehetne.”

Annyi mindent lehetne és kellene mondani és méltatni még, a későn jött megbánás irodalmi feldolgozásától kezdve a szellemes intertextualitáson keresztül („Zuglóba tegnap beszökött a tél / ballagtam épp a Szajna söröző előtt / a Bosnyák téren nézegettem / az ócskások fényes lomjai között // a Rákos patak mellett kutyákat sétáltattak / vagy futottok bőszen az egészségükért / Léda jutott eszembe a Szajna sörözőről / tekintélyes, lomha testével ő nem nagyon futott”, Léda kalapja) egészen addig, hogy talán ez az első verseskötet, amelyik érdemben és érvényes poétikai eszközökkel dolgozza fel az elmúlt másfél év járvánnyal átitatott mindennapjait: Segítek a Földanyának, / jusson végre szabad lélegzethez. // Csökkentem a kijárást. / Tartom a távolságot. (…) / Konzervet eszem, konzervet nézek, / konzervben álmodok, konzervben élek. / Ellenőrizheti bárki, / akár a hadsereg is. / Előző életemben / sokszor hónapokat vártam egyetlen érintésre, / most majd évekig várok. / Köszönöm, drága víruska, ha nem ölsz meg.” (Vírus idején). De csak ennyire marad hely: jelentős, nagy verseskötet született, szeressük, kedves olvasótársak!

Tóth Erzsébet: Kínai legyező. Versek. Nap Kiadó, Budapest, 2021.

(A borítóképen Tóth Erzsébet József Attila-díjas költő látható. Fotó: Kovács László)