Újranéző – Válogatás Richard Donner filmjei közül 2.

Sorozatunk második részében a közelmúltban elhunyt amerikai rendező 1985-ös fantasy-kalandfilmjét, a Sólyomasszonyt vesszük górcső alá. Az alkotás bemutatása idején megbukott a pénztáraknál, de sokak szívéhez mindmáig közel áll e középkori regének álcázott példázat a szerelem hatalmáról, az állhatatosság – és a másikért vállalt gyötrelmek – értékéről. Lássuk hát!

Michelle Pfeiffer tökéletes választás volt a Sólyomasszony női főszerepére Forrás: AFP

Michelle Pfeiffer tökéletes választás volt a Sólyomasszony női főszerepére
Fotó: AFP

A tévésorozatokban már bizonyított, ám a mozi világában csaknem teljesen ismeretlen Michelle Pfeiffer tökéletes választás volt a női főszerepre: meggyőzően kelti életre a helyenként éteri, helyenként nagyon is valóságos, kiszolgáltatott helyzetben lévő szépséget.

Az operatőri székben Bernardo Bertolucci állandó munkatársa, Vittorio Storaro foglalt helyet, aki korábban kétszer is elnyerte a legjobb fényképezésért járó Oscart (többek között az 1979-es Apokalipszis most! emlékezetes képsoraiért.)

A Sólyomasszony kameramunkája szintén lenyűgöző: a tájak csodálatosak, az Imperius rejtekhelyéül szolgáló, romos vár kalandokat sejtető, a végső leszámolás helyszínéül szolgáló katedrális pedig méltóságteljes.

A látványvilág megteremtéséhez az alkotók csak minimális mértékben használtak speciális effektusokat – jellemzően akkor sem számítógépes trükktechnikát –, és láss csodát: mindez mit sem von le a film élvezeti értékéből, sőt!

Nanà Cecchi jelmeztervező olyan formabontó megoldással örvendezteti meg a mozikedvelőket, ami első megnézésre csak a vizuális megjelenítés terén leginkább járatos nézőknek tűnhet fel. Ez nem más, mint egy egyszerű, ám annál hatásosabb csere.

A filmkészítők általában a pozitív karaktert szerepeltetik fehér (vagy világos) ruhában, míg a gonoszra feketét (vagy sötétet) adnak, hogy ezzel is egyértelművé tegyék a figura erkölcsi hovatartozását. A Sólyomasszonyban ehhez képest Navarre visel feketét a végén, és Aquila ura tűnik fel fehérben!

És akinek a nevét mindenképpen meg kell még említeni: az Alan Parsons Project nevű együttes billentyűseként is ismert Andrew Powell, a film kísérőzenéjének megalkotója. Szintetizátorral előállított – helyenként popos, helyenként rockos – muzsikája a nyolcvanas évek közepének hangzásvilágát idézi, kirí hát kora középkori környezetből, amelyben a film játszódik.

A soundtrack így alaposan megosztotta a film nézőit: kedvelői Donner kísérletező szellemét, a nem magától értetődő megoldások iránti nyitottságát méltatták a kapcsán, utálói viszont anakronizmust és hangulatrontást emlegettek.

A kérdésnek harmincöt esztendő elteltével nincs különösebb jelentősége: a muzsika mára jócskán elvesztette kortárs, divatos, trendi jellegét, ugyanakkor olyannyira összefonódott a filmmel, hogy nehezen lehet elválasztani tőle.

E rövid áttekintés után úgy tűnhet, hogy 1985 tavaszán, amikor az amerikai mozikba került, a Sólyomasszony megkezdte hódító útját, de nem így történt. Húszmillió dolláros költségvetéséhez képest alig tizennyolcmilliós bevételt ért el az Egyesült Államokban, diadalmas szárnyalás helyett tehát csak erőtlen verdesésre telt tőle.

A bukás legfőbb oka az lehetett, hogy a tengerentúli közönség mást várt egy „fantasy” besorolású filmtől. Noha a Sólyomasszonyt ebben a zsánerben tartják nyilván, nem az 1982-es Conan, a barbár sikere nyomán előtérbe került, összecsapásokban és varázslatban gazdag „kard és boszorkányság” (sword and sorcery) alzsáner képviselője. Nem láthatók benne barbárok, amazonok, sem törpék, tündérek, orkok, trollok, de még sárkányok sem. Sőt, a már említett átkot – valamint a gonosszal kötött, épp csak megemlített szövetséget – leszámítva a mágia sem játszik benne különösebb szerepet.

A Sólyomasszony tehát csak formailag fantasy, valójában gótikus mese, szívet melengető példázat a szerelem hatalmáról, az állhatatosság értelméről, a másikért vállalt gyötrelmek értékéről.

Ennek ismeretében mindössze annyit lehet megemlíteni a gyengeségei között, hogy akciószekvenciái helyenként kissé kidolgozatlanok, az antagonista a végén érthetetlenül passzív, a kétórás játékidő pedig túlságosan hosszú – a második órából tizenöt-húsz percet minden további nélkül ki lehetett volna vágni.

De még ezekkel együtt is kellemes élményt nyújtó, szerethető karaktereket felvonultató kalandfilm, abból a fajtából, aminek szíve, lelke van. Ilyen darabok már nemigen készülnek Hollywoodban, úgyhogy akinek még nem volt szerencséje hozzá, feltétlenül adjon neki egy esélyt – vélhetően nem fog csalódni benne!

(Sólyomasszony/Ladyhawke. Amerikai fantasy-kalandfilm, 1985. Rendezte: Richard Donner. Játékidő: 121 perc.)

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=ROclcVIWmn8[/embed]