Újranéző – Válogatás Richard Donner filmjei közül 2.

Sorozatunk második részében a közelmúltban elhunyt amerikai rendező 1985-ös fantasy-kalandfilmjét, a Sólyomasszonyt vesszük górcső alá. Az alkotás bemutatása idején megbukott a pénztáraknál, de sokak szívéhez mindmáig közel áll e középkori regének álcázott példázat a szerelem hatalmáról, az állhatatosság – és a másikért vállalt gyötrelmek – értékéről. Lássuk hát!

Michelle Pfeiffer tökéletes választás volt a Sólyomasszony női főszerepére Forrás: AFP

A Sólyomasszony című filmben Franciaországban járunk, a XIII. század első felében. Egy fiatal tolvaj, az Egér becenévre hallgató Gaston olyasmit visz véghez, ami előtte senkinek sem sikerült: kereket old Aquila várbörtönéből. Menekülés közben összeakad egy Etienne Navarre nevű lovaggal, aki éppen Aquilába tart, és arra kéri a fiatalembert, mutassa meg neki a városba vezető utat – elvégre ahol ki lehetett surranni, ott be is lehet jutni.

Az erszények eltulajdonítója a férfi szolgálatába áll, és kisvártatva különös változásokra lesz figyelmes: nappal a lovag karján rendszerint egy sólyom ül, éjjelente viszont sehol sem látja a madarat, feltűnik viszont egy gyönyörű – ám annál rejtélyesebb – fiatal lány. A férfinak ugyanakkor nyoma vész, csupán egy fekete farkas vonyítása hallatszik a közelből.

Aztán egy Imperius nevű, borissza szerzetes – mintha Shakespeare Rómeó és Júliájában bemutatott Lőrinc barát közeli rokona volna – felidézi neki egy különös átok megfoganásának történetét, és azt is elmondja, hogyan lehet megtörni. Navarre legfőbb célja azonban, hogy Aquilába érve végezzen a püspökkel, más nem érdekli.

A tolvajon múlik hát, hagyja-e vesztébe rohanni a férfit, vagy ad egy esélyt az Imperius által vázoltaknak….

A cselekményről vétek volna többet elárulni – és mert nyilván akad olyan olvasónk, aki ennyi idő elteltével sem látta a filmet, nem is igen tehetnénk anélkül, hogy fel ne fednénk a lényegi részek egyikét vagy másikát. Beszéljünk hát az alkotógárdáról!

A forgatókönyv – a korabeli plakátok szerint egy középkori legendát mesél el, ám a forrásmű mindmáig nem került elő – Edward Khmara történetén alapul. Nevét a sci-fi rajongók a szintén 1985-ös Kedves ellenségem stáblistájáról ismerhetik.

Egeret – eredetileg kiszemelt kollégái, Dustin Hoffman, esetleg Sean Penn helyett – a huszonhárom éves, kölyökképű Matthew Broderick játssza. A figura – az elsőre kissé ügyetlennek tűnő, ám segítőkész, csupa szív fiatalember, aki a Jóistennel beszélget, és önnön boldogságát másoké mögé helyezi – szerepeltetése teszi lehetővé, hogy a néző kapcsolódhasson a központi alakok kettőséhez. (Még úgy is, hogy olykor ellopja tőlük a show-t.)

Az akkoriban a hollywoodi pályafutásának elején járó holland színész, Rutger Hauer eredetileg a testőrség gonosz vezetőjét alakította volna. A rendező Sean Connerynek vagy Kurt Russellnek szánta a lovag szerepét, ám kiderült, hogy egyikük sem csatlakozik a stábhoz. Így Hauer kapta meg Navarre karakterét, és tehetségét – no meg Donner éleslátását – dicséri, hogy nem vallott vele kudarcot: megformálásában a lovag egyszerre sebezhető és erős, bizonytalan és eltökélt, cselekvőképes és melankolikus.

Michelle Pfeiffer tökéletes választás volt a Sólyomasszony női főszerepére
Fotó: AFP

A tévésorozatokban már bizonyított, ám a mozi világában csaknem teljesen ismeretlen Michelle Pfeiffer tökéletes választás volt a női főszerepre: meggyőzően kelti életre a helyenként éteri, helyenként nagyon is valóságos, kiszolgáltatott helyzetben lévő szépséget.

Az operatőri székben Bernardo Bertolucci állandó munkatársa, Vittorio Storaro foglalt helyet, aki korábban kétszer is elnyerte a legjobb fényképezésért járó Oscart (többek között az 1979-es Apokalipszis most! emlékezetes képsoraiért.)

A Sólyomasszony kameramunkája szintén lenyűgöző: a tájak csodálatosak, az Imperius rejtekhelyéül szolgáló, romos vár kalandokat sejtető, a végső leszámolás helyszínéül szolgáló katedrális pedig méltóságteljes.

A látványvilág megteremtéséhez az alkotók csak minimális mértékben használtak speciális effektusokat – jellemzően akkor sem számítógépes trükktechnikát –, és láss csodát: mindez mit sem von le a film élvezeti értékéből, sőt!

Nanà Cecchi jelmeztervező olyan formabontó megoldással örvendezteti meg a mozikedvelőket, ami első megnézésre csak a vizuális megjelenítés terén leginkább járatos nézőknek tűnhet fel. Ez nem más, mint egy egyszerű, ám annál hatásosabb csere.

A filmkészítők általában a pozitív karaktert szerepeltetik fehér (vagy világos) ruhában, míg a gonoszra feketét (vagy sötétet) adnak, hogy ezzel is egyértelművé tegyék a figura erkölcsi hovatartozását. A Sólyomasszonyban ehhez képest Navarre visel feketét a végén, és Aquila ura tűnik fel fehérben!

És akinek a nevét mindenképpen meg kell még említeni: az Alan Parsons Project nevű együttes billentyűseként is ismert Andrew Powell, a film kísérőzenéjének megalkotója. Szintetizátorral előállított – helyenként popos, helyenként rockos – muzsikája a nyolcvanas évek közepének hangzásvilágát idézi, kirí hát kora középkori környezetből, amelyben a film játszódik.

A soundtrack így alaposan megosztotta a film nézőit: kedvelői Donner kísérletező szellemét, a nem magától értetődő megoldások iránti nyitottságát méltatták a kapcsán, utálói viszont anakronizmust és hangulatrontást emlegettek.

A kérdésnek harmincöt esztendő elteltével nincs különösebb jelentősége: a muzsika mára jócskán elvesztette kortárs, divatos, trendi jellegét, ugyanakkor olyannyira összefonódott a filmmel, hogy nehezen lehet elválasztani tőle.

E rövid áttekintés után úgy tűnhet, hogy 1985 tavaszán, amikor az amerikai mozikba került, a Sólyomasszony megkezdte hódító útját, de nem így történt. Húszmillió dolláros költségvetéséhez képest alig tizennyolcmilliós bevételt ért el az Egyesült Államokban, diadalmas szárnyalás helyett tehát csak erőtlen verdesésre telt tőle.

A bukás legfőbb oka az lehetett, hogy a tengerentúli közönség mást várt egy „fantasy” besorolású filmtől. Noha a Sólyomasszonyt ebben a zsánerben tartják nyilván, nem az 1982-es Conan, a barbár sikere nyomán előtérbe került, összecsapásokban és varázslatban gazdag „kard és boszorkányság” (sword and sorcery) alzsáner képviselője. Nem láthatók benne barbárok, amazonok, sem törpék, tündérek, orkok, trollok, de még sárkányok sem. Sőt, a már említett átkot – valamint a gonosszal kötött, épp csak megemlített szövetséget – leszámítva a mágia sem játszik benne különösebb szerepet.

A Sólyomasszony tehát csak formailag fantasy, valójában gótikus mese, szívet melengető példázat a szerelem hatalmáról, az állhatatosság értelméről, a másikért vállalt gyötrelmek értékéről.

Ennek ismeretében mindössze annyit lehet megemlíteni a gyengeségei között, hogy akciószekvenciái helyenként kissé kidolgozatlanok, az antagonista a végén érthetetlenül passzív, a kétórás játékidő pedig túlságosan hosszú – a második órából tizenöt-húsz percet minden további nélkül ki lehetett volna vágni.

De még ezekkel együtt is kellemes élményt nyújtó, szerethető karaktereket felvonultató kalandfilm, abból a fajtából, aminek szíve, lelke van. Ilyen darabok már nemigen készülnek Hollywoodban, úgyhogy akinek még nem volt szerencséje hozzá, feltétlenül adjon neki egy esélyt – vélhetően nem fog csalódni benne!

(Sólyomasszony/Ladyhawke. Amerikai fantasy-kalandfilm, 1985. Rendezte: Richard Donner. Játékidő: 121 perc.)

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=ROclcVIWmn8[/embed]