Harminchárom éve hunyt el Szentkuthy Miklós

Már első, 1934-ben megjelent Prae című regényével szinte megújította – vagy legalábbis korábban talán soha nem látott mértékben gazdagította – a magyar regénynyelvezetet.

Szentkuthy Miklós 1988 július 18-án hunyt el Fotó: Wikipédia

Sajátos alakja huszadik századi magyar irodalmunknak a harminchárom évvel ezelőtt elhunyt Szentkuthy Miklós (1908–1988). Életműve (nagyszámú és csaknem könyvtárnyi terjedelmű publikált írása, valamint jórészt még kéziratban lévő naplófolyama) nehéz olvasmány, emiatt talán napjainkban nem tartozhat a nagyközönség által kedvelt szerzők közé, hiszen a fölgyorsult és az állandó online jelenlétet szinte követelő világunkban a lassú és – hogy Roland Barthes francia tudós irodalomelméleti fogalmát használjam – „élvező olvasás” sem divatos. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt – az irodalomtörténetírás és a nemzetközi irodalmi élet a megbecsült alkotók között tartja számon.

Már első, 1934-ben megjelent Prae című regényével szinte megújította – vagy legalábbis korábban talán soha nem látott mértékben gazdagította – a magyar regénynyelvezetet. Megjelent benne, mint valamennyi későbbi művében, a teljességre való törekvés, az univerzalitás és a totalitás igénye. Szövegvilága, amellett, hogy igencsak szubjektív, az emberi műveltség és tudás számos rétegét villantja föl. Ebben a szellemben készült például a Szent Orpheus breviáriu­ma című sorozata, illetve az akár (persze folyamatosan változó és állandóan formálódó) ars poeticaként is olvasható művészéletrajzai: például a Goethéről írt Arc és álarc, a Mozart életét földolgozó Divertimento, a Dürer világát bemutató Szaturnusz fia vagy a Doktor Haydn.

A hagyományos regényformákkal s azok évszázadok alatt kialakult világirodalmi és hazai hagyományaival látszólag szakított, ugyanakkor azokat be is integrálta saját szövegvilágába. Már pályakezdésekor szélsőségesen reagált rá az irodalmi közélet, hiszen első regényét értetlenkedve fogadta a kritika, nem is a tartalmát, inkább formáját, illetve „túlzottan” intellektuális alapállását fölhánytorgatva. Szerb Antal írta róla: „Soha nem éreztem annyira, mint a Prae olvasása közben, hogy a művészi forma elsősorban nem esztétikai, hanem szociális tényező. A forma társadalmi megegyezés abból a célból, hogy a művész közölhesse magát a közönséggel. Az író, aki a konvencio­nális formát ilyen mértékben elveti, eo ipso elveti az olvasót is, legalábbis az olvasók akkora többségét, hogy a maradékot aligha lehet már közönségnek nevezni.”

Szentkuthy Miklós 1988. július 18-án hunyt el
Fotó: Wikipédia

Szerb Antal helyes és pontos megállapítása ellenére Szentkuthy regényei, főleg a hetvenes-nyolcvanas években, kultuszművekké váltak értelmiségi körökben, s nemcsak az irodalmi elismerések érkeztek meg (1977-ben József Attila-díjat, 1988-ban Kossuth-díjat kapott), de az irodalomtudomány és a közérdeklődés is a szerző felé fordult. Monumentális életinterjú készült vele, amelyet a Frivolitások és hitvallások című könyvben adtak ki, halála után pedig – igaz, keskenyebb kötetben – megjelent Réz Pállal folytatott „videóbeszélgetése” Harmonikus tépett lélek címmel.

Szentkuthy Miklós munkáinak talán legjellemzőbb vonása az – olykor szertelennek ható – asszociativitás és a filmszerűség. Hiszen ne felejtsük el: kulturális szocializációjában a könyv, az olvasmányok, a képzőművészet és színház mellett – saját bevallása szerint – meghatározó volt számára a mozi és a film­élmény. Alkotói módszeréről így vallott: „Például ha egy verset olvasok, akkor minden szót rögtön látok, és amint mondtam, rögtön egy halom asszociációt is fölkelt bennem. Ezt a hiperszuper mozaikot nagyon nehéz mégis egységes szép kompozícióba foglalni.”

Túlzás nélkül állítható: igenis sikerült Szentkuthynak a „szép kompozíció” megteremtése. Világa olyannyira magával ragadó, hogy aki csak beleolvas egy művébe, nem nagyon tud tőle szabadulni, s már néhány oldal elolvasása után az ember könnyen Szent­kuthy-rajongóvá válhat. Még akkor is, ha szövegeinek jelentését, üzenetét, végső értelmét rekonstruálni (akár az irodalomtudomány felől, akár átlagolvasóként közelítve) talán lehetetlen.