Gróf Tisza Istvánnak írt figyelmeztető levelek és a román betörés Erdélybe

A XX. század első hadüzenet nélküli támadását a Román Királyság hajtotta végre 1916. augusztus 27-én este.

            Én úgy képzelem, hogy az intelligenciát Németországba kellene szállítani s ott internálni.

            Kötelességemnek ismertem előtted is felfejteni indokaimat, melyeknek körülményeit különben Te épp úgy ismered, mint én, legfeljebb talán vakmerőbb véleményt tápláltál az erdélyi románság lojalitásával szemben, de én ettől semmi jót nem várok, ellenkezőleg a legrosszabban volnék elkészülve.

            Ha pedig sem megbízható hadsereget nem tudunk szembeállítani, sem a népet vezetőitől megfosztani, akkor jobb nekünk is Szilisztra szerepét játszani, vér nélkül engedni át Erdélyt a háború végéig, mert ha megmarad Erdély magyar népe, akkor még mindig feltámadunk, de hiába tartjuk meg fegyverrel Erdélyt, ha nem lesz benne magyar. Akkor Erdély már mit sem ér.

            Kérlek bocsátsd meg, hogy bátorságot vettem minderre rámutatni, de keservesen gyötör annak gondolata, hogy Erdély magyar nélkül talál maradni.

Kiváló mély tisztelettel

maradtam

alázatos szolgád

Betegh Miklós”

Betegh Miklós Tisza Istvánnak írt levelének első oldala. A szerző saját felvétele

Hogy az erdélyi románság minden valószínűség szerint a Román Királyság hadseregét fogja támogatni egy esetleges támadáskor (még akkor is, ha éppen az osztrák–magyar hadsereg kötelékében szolgál), arról csíkszentmihályi Sándor János belügyminiszter is írt a magyar miniszterelnöknek. Levelében többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy román nemzetiségű tiszteknek a katonai parancsnokságnál való alkalmazását a hadviselés szempontjából aggályosnak tartja. Íme Sándor levelének tartalma:

„Budapest, 1915. szeptember 30-án

Kedves Barátom!

                        Ilosvay Gusztáv a határrendőrség főnök helyettese folyó évi szeptember hó 30-a utáni napokban hivatalos kiküldetésben Erdélyben járván, ez alkalommal megbízásomból megbeszéléseket folytatott a nagyszebeni katonai parancsnoksággal is.

            Ezen megbeszélések során a nagyszebeni katonai parancsnokság azon óhajának adott kifejezést, hogy Terziu Miklós határrendőrségi hivatali segédtiszt és Csóka József határrendőrségi hivatalszolga, mint román nemzetiségű egyének Verestoronyból áthelyeztessenek.

            A katonai parancsnokság ezen óhajának magam részéről eleget fogok tenni, de nem mulaszthatom el ez alkalommal, hogy nagybecsű figyelmedet az ugyancsak Ilosvay Gusztáv által ezen hivatalos útja közben észlelt alábbi körülményekre felhívjam:

            A nagyszebeni katonai parancsnokságnál a mozgósítási ügyeket Hinterleitner nevű őrnagy látja el, ki mellé a közelmúltban román nemzetiségű Rades György őrnagyot osztották be, oly célzattal, hogy a mozgósítási ügyek vezetését már a közel jövőben ezen román nemzetiségű tiszt fogja átvenni. 

            A hírszerző szolgálatot a parancsnokságnál eddig Csiby Árpád főhadnagy vezette, kit a közelmúltban Grecul nevű román nemzetiségű századossal váltottak fel.

            Az egészségügyi szolgálat élén a parancsnokságnál Corbu nevű, román nemzetiségű törzsorvos áll, kinek hatáskörébe tartozik annak megállapítása, hogy a harctérről visszajött és felgyógyult sebesültek képesek-e újra a harctérre visszatérni.

            A hadbírói teendők ellátására a parancsnoksághoz a román nemzetiségű Teleaga Gábor hadbíró főhadnagy és egy Popovics nevű százados van beosztva, aki nem is hadbíró, hanem huszártiszt.

            A pótzászlóalj orvosának teendőit a román nemzetiségű Petrescu ezredorvos végzi, kinek hatáskörébe tartozik annak megállapítása, hogy a legénység közül, ki alkalmas frontszolgálatra és ki nem.

Minthogy a katonai parancsnokság a román nemzetiségű határrendőrségi alkalmazottakat aggályosnak tartja, méltán merülhet fel a kérdés, hogy a fentebb név szerint felsorolt román nemzetiségű tiszteknek a katonai parancsnokságnál való alkalmazása a hadviselés szempontjából nem tekintendő-e szintén aggályosnak?

            Ez okból szükségesnek tartottam a fentieket esetleges közbeléphetés érdekében nagybecsű tudomásodra hozni.

            Egyúttal kérlek, fogadd kiváló tiszteletem nyilvánítását mellyel vagyok

igaz híved

Sándor János”

Sándor János belügyminiszter levele Tisza Istvánnak. A szerző saját felvétele

A fentiekben idézett, Betegh Miklós figyelmeztető szándékkal írt levele minden valószínűség szerint nem nyerte el a miniszterelnök tetszését, ugyanis az erdélyi kormánybiztos néhány nappal később kénytelen volt egy újabb levélben szabadkozni:

„Igen tisztelt Barátom!

            Végtelenül sajnálom, hogy a katonai parancsnoksággal egy oly nézetemet közöltem, mely a Te helyesléseddel utólagosan nem találkozott.

            Szolgáljon azonban mentségemül, hogy nekem más adat, mint saját észleletem, rendelkezésemre nem állott. Abból pedig, hogy nap nap után jönnek feljelentések románok ellen kik nyíltan hirdetik, hogy ha Románia ide betör, nekik melléje kell állniuk és a kir.[ályi – K.A.] ügyészség ezek ellen vádat emelni nem tud (mi ellen az igazságügyi miniszterúrnál kíséreltem meg orvoslást szerezni) minden ebből nem tudtam arra következtetni, hogy itt baj nem lesz. Azt, hogy a Románság általában most csendes, szimplán nem tudtam lojalitásuknak számlájára – hanem inkább ősi alattomos természetükre – írni, mely az erő előtt mindig meghunyászkodik, de ha ennek tekintete egy percre elfordul tőle, azonnali módon az inába harap.

            Viszont igaz, hogy kikérhettem volna vonatkozó utasításodat, de erre a katonai parancsnokság sürgönyéből következtetve, részben időm nem volt, részben pedig nagyon hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy a legnehezebb percekben mindig a magam felfogása szerint járok el.

            Nagybecsű leveledből azonban megnyugvással olvastam azon nézetednek kijelentését, hogy aggodalmam alaptalan. Teljesen megnyugtatott ez, mert Te bizonyára nem csak a tünetedre vagy utalva, mint én, hanem kézzel fogható biztosítékaid is vannak. De még az esetben is megnyugodnék kijelentésedben, ha véletlenül Neked nem állanának hiteles adatok rendelkezésedre, mert annyi időn át megszoktam, hogy mindig a Te logikád igazolódik helyesnek még akkor is, ha annak mentén nem csak én, de országos celebritánok sem tudják néha megérteni, felfogni.

            Kétszeresen örvendetes Erdélyre, hogy egy oláh lázadás esélye kivan csukva, mert bármennyire is igazad van, hogy a gyávaság az uralkodni akaró nemzetek erénye nem lehet, az is igaz, hogy – amint Besztercén sajnosan láttuk – az Erdélyi hajdú erénye itt kiveszett. De azért őket mégis, már csak azért is, hogy a magyar hegemónia el ne vesszen, meg kell mentenünk, és pedig nekünk kell megmentenünk, mert hogy ő önmagát mentse, az egyszerűen nem lehet. Ha pedig nekünk kell őket azon esetben menteni, mikor az én korábbi feltevésem szerint egy lázadás kitörése fenyeget, aligha kínálkozik rá jobb, törvényes mód, mint az éppen ezen esetre hozottnak látszó 1914. I. t.c. 10. §-a mely a hadművelést hátrányosan befolyásoló elemeknek internálásáról intézkedik.

            E hó 12ikétől kezdve Ferenc Salvator ő fenségét kell erdélyi útján kísérnem, de mihelyt ezzel készen leszek és dolgaimtól kissé szabadulok, sietni fogok parancsodnak eleget téve Nálad személyesen jelentkezni. Nem ugyan magáért az ellenséges lázadásért, mert hiszen erre vonatkozólag nekem egészen elég, ha Te azt mondod, hogy nem lesz s ezt már megmondtad, hanem főleg egy esetleg várható romániai betörés esetére szolgáló magas utasításaid kikérése céljából. Sehogyan sem tudnám elviselni, hogy másodszor is oly irányban haladjak, melyet Te jónak és helyesnek nem tartasz.

            Az elsőért ismételten bocsánatot kérek, maradtam kiváló mély tisztelettel

legalázatosabb szolgád

Betegh Miklós”

A kiváló államférfi, gróf Tisza István románokkal szembeni túlzott bizalmát támasztja alá a miniszterelnök 1915. augusztus 30-án írt levelének néhány sora is, melyet bessenyői Beöthy Pálnak, a képviselőház elnökének írt: „Ezek a kis államok [példának okáért Románia – K. A.] nem ahhoz csatlakoztak, aki jobban udvarol vagy többet ígér nekik, hanem ahhoz, akit erősebbnek gondolnak. Az udvarlás és ígéretek fokozását gyengeség jelének tartják s az egyenesen elriasztólag hat reájuk. Mennyit produkáltuk ezt nekik [mármint a németeknek – K. A.]. Különösen Romániával kapcsolatban. […] Románia majd megpukkad mérgében, hogy mi győzünk, de a tehetetlen mérgelődőknél marad, ha csak valami csapás nem ér bennünket. Természetesen Bulgária csatlakozása végleg megmentene minden gondtól Romániát illetőleg. Határozottan legjobb volna, ha végig semlegesek maradnának és területi nagyobbodás nélkül tekintélyben és presztízsben csorbulva az egész világ által lenézve kerülnének ki ebből a nagy válságból.”

Tisza-iratok. A szerző saját felvétele

Azonban Románia Erdély megszerzésére irányuló csillapíthatatlan vágya felülírta a józannak tűnő ész érveit. Tény az is, hogy Tisza románokba vetett bizalma 1916-re elillant, hiszen Ausztria–Magyarország hadereje ekkor már háromfrontos háborút vívott, így Erdély védelmére alig maradt ereje, és észlelte a román csapatösszevonásokat is. Ezért 1916 júliusában Kelet-Magyarország védelmének megerősítését kérte az uralkodótól.

A magyar államigazgatásnak és az osztrák–magyar 1. hadsereg parancsnokságának a magyar hadtörténelemben addig még nem ismert szokatlan jelenséggel is meg kellett birkóznia az 1916 augusztus végén bekövetkezett román támadást követően. Ez a civil lakosság tömeges menekülése volt! A román invázió hírére pánik tört ki a lakosság körében – sokan az 1848/1849-es oláh tömegmészárlások megismétlődésétől tartottak –, s elsősorban a határ környékéről indult meg a menekülés, főleg Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Csíkszereda, Brassó, Fogaras és Orsova vidékéről. Mivel a vasút- és az útvonalhasználat tekintetében a hadsereg élvezett elsőbbséget, a lakosság úgy menekült, ahogy tudott.

A szerző a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos segédmunkatársa

Borítókép: A szerző saját felvétele