„Lásson, de ne értsen, sejtsen, de ne tudjon”

Ahány nép, annyi legenda szól arról, hogyan lett a mindenség. A mitikus időkben gyökerező történetek közül hét kelt életre vasárnap este Nagymaroson Nacsinák Gergely András és Heinczinger Mika jóvoltából.

Megjelennek a szerelmesen egymásba fonódó égatyát és földanyát elválasztó gyermekistenségek; tehenekre hasonlító angyalok, amelyek elégedetten kószálnak és kérődznek a soha nem hervadó smaragdmezőkön; emberarcú, kecskebakfülű, kutyapofájú skorpiók, akiknek éjszakája a mi nappalunk, és a mi éjszakánk az ő nappaluk; az északi mitológiában pedig egyenesen egy meggyilkolt istenség teteméből formálódik meg a világ. A mítosz szerint a semmi verítékéből keletkezett óriást, Ymirt egy másik istengyermek, Ódin ölte meg. Sós, meleg véréből óceánok lettek, koponyájából az égbolt, agyvelejének maradékából a bodros felhők, húsából a jó zsíros termőföld keletkezett. Fogai kövekként meg kavicsokként gurultak szerteszét, csontjai hegyekké tornyosultak, sűrű szemöldökével pedig az istenek körbekerítették a földet, hogy a messzi északon a déróriások elvetemült faja ne bolygathassa meg a világ rendjét. 

Paradox módon a teremtés teljes, ugyanakkor hiányos – üzenik ezek a történetek. Mégis csodálatos a része lenni ennek a tökéletlenségében is tökéletes világnak – fogalmazódott meg azokban, akik Nacsinák Gergely András egyedi orgánuma, és teljességgel átélt intonációja nyomán az általa összeválogatott, és különböző stílusokban megírt teremtésmítoszokat lelkükbe fogadták. Az utat a lelkekhez pedig kétségkívül megnyitotta Heinczinger Mika, aki hol a tibeti hangtálak végtelenbe futó rezgésén keresztül, hol dorombot, kobozt, sazt vagy gitárt pengetve, hol pedig tilinkót vagy ilyen-olyan indián furulyát dalra csalva adta meg a zenei aláfestést, néha pedig még öblös hangját is kieresztette. 

Heinczinger Mika és Nacsinák Gergely András    Fotó: Parlagi Gáspár

Becsukva a szemem, a csengő-bongó, pengő és zengő hangok megidézték bennem a „lomha lajhárt, aki csöndes délutánokat álmodik a levelek közé; a jaguárt, akinek bundáján az tejút villog, míg a sűrűben zsákmányra les jádeszemével; és a ráját, mely úgy vitorlázik a vizek mélyén, akár egy eltévedt felhő.” Láttam magam előtt a sudár, ám nehezen hajló kőrisből faragott férfit, és a ráfonódó szőlőtövet, amelyből az asszony sarjadt, aki „könnyen idomul, termékeny, édes, és részegítő, de bizony kacskaringós és megmunkálhatatlan, és senki, még az istenek sem tudnak eligazodni a sok erre meg arra kúszó hajtásán.”

Láttam azt is, ahogy a Jóisten és az ördög egymás mellett sétálnak; az Úr egyenesen, amaz meg girbegurbán. Aztán égapa sírását is hallani véltem, aki elveszett kedvesére gondolva, könnyzáporral borítja földanyát, az pedig mohón issza magába a könnyeket, miközben forrásokat zokog a felszínre, melyek az esővel egyesülve egymásba folynak, és végül csermelyekké, patakokká, folyókká duzzadva összekapaszkodnak. Improvizált hangok voltak ezek, a két előadó együtt mégis olyan összhangot teremtett, amelynek ereje egy estére talán felnyitotta a letapadt szemeket, melyeket a maja kozmogónia szerint az alkotók és formálók felhőztek el, hogy az ember lásson, de ne értsen, sejtsen, de ne tudjon. „Azóta vagyunk így a földön: tudva és értetlenül, és minden szavunk egyszerre emlékezés és feledés. Úgy ismerjük meg a világot, mintha csak reggeli ködben járnánk, pedig felettünk tiszta kék mennybolt ragyog – mert ez volt a teremtők akarata.”