időjárás 17°C Vendel 2021. October 20.
logo
Hét teremtésmítosz csengett és zengett Nagymaroson

„Lásson, de ne értsen, sejtsen, de ne tudjon”

Zana Diána
2021.08.17. 21:33 2021.08.18. 13:06
„Lásson, de ne értsen, sejtsen, de ne tudjon”

Hiszem, hogy az ember eredendően istenlátó, transzcendens valóságban élő, spirituális lény volt, aki a mítoszokat nem csupán teremtette, de bennük is élt. A mítoszok pedig akkor váltak csupán mesékké, amikor látó szeme végleg lecsukódott, ő maga pedig beleragadt az anyagba. Aki azonban megsejtette már halhatatlan önvalóját, fogékonyabbá válik akár az olyan teremtéstörténetekre is, amelyekben a szárazföldet egy hatalmas angyal tartja, azt meg egy negyvenezer szarvú és ugyanannyi lábú bika, azt pediglen egy óriásbálna. Ahány nép, annyi legenda szól arról, hogyan lett a mindenség. A mitikus időkben gyökerező történetek közül hét kelt életre vasárnap este Nagymaroson Nacsinák Gergely András és Heinczinger Mika jóvoltából. 

Nem nehéz úgy szabadjára engedni a képzeletet, ha a valóságos tájon körbetekintve, eleve a legendák földjén érzi magát az ember. A Dunakanyar külső ívén, a folyó és a Börzsöny vonulatai közé ékelődik Nagymaros; szemben húzódik a magyarság ősi, szakrális területe, a Pilis, amely önmagában is a természet temploma. A Visegrádi-hegység égbenyúló szikláin terebélyesedik a fellegvár, amellyel éppen szemközt nyújtózik az ég felé a középkori egyházi műemlék, a nagymarosi Szent Kereszt Felmagasztalása templom. A lenyűgöző, barokk belsőterében csak fokozódik az emelkedett hangulat, egyrészt, mert a régi magyar himnuszt, a Boldogasszony anyánkat közösen, felállva énekelni eleve teremtő múltidézés, másrészt pedig Isten házába elég csak belépni, hogy a profánt felváltsa a szent. 

Fotó: Parlagi Gáspár

„Ne jöjj ide közel – mondja Isten Mózesnek -, vedd le a te sarudat lábaidról, mert a föld, melyen állasz, szent föld.” (2, Mózes, 3, 5) A szent tér kiszakad a világ szövetéből, és különleges jelentőséget kap, fogságba ejti az időt, és átjárót nyit egy magasabb minőség felé, amely talán már rég feledésbe is merült. Lélekben tehát jóval korábban megérkezhettünk Nacsinák Gergely András és Heinczinger Mika hétszer álmodott világába, amely a szélrózsa minden irányából, hét különböző nép látásával megajándékozva, a világmindenség hét kapuján keresztül, hétféleképpen tárta fel a teremtést. A japán, arab, maori, ógermán, észak-amerikai indián, maja és keleti szláv kozmogóniák hangvétele a néplélek függvényében a teljes skálát felöleli az optimistától a pesszimistáig, egy azonban közös bennük, mégpedig, hogy a teremtés egyikben sem tökéletes. Láttatják a világ szépségét, ugyanakkor rámutatnak a létrejöttének fonákjára is. 

Megjelennek a szerelmesen egymásba fonódó égatyát és földanyát elválasztó gyermekistenségek; tehenekre hasonlító angyalok, amelyek elégedetten kószálnak és kérődznek a soha nem hervadó smaragdmezőkön; emberarcú, kecskebakfülű, kutyapofájú skorpiók, akiknek éjszakája a mi nappalunk, és a mi éjszakánk az ő nappaluk; az északi mitológiában pedig egyenesen egy meggyilkolt istenség teteméből formálódik meg a világ. A mítosz szerint a semmi verítékéből keletkezett óriást, Ymirt egy másik istengyermek, Ódin ölte meg. Sós, meleg véréből óceánok lettek, koponyájából az égbolt, agyvelejének maradékából a bodros felhők, húsából a jó zsíros termőföld keletkezett. Fogai kövekként meg kavicsokként gurultak szerteszét, csontjai hegyekké tornyosultak, sűrű szemöldökével pedig az istenek körbekerítették a földet, hogy a messzi északon a déróriások elvetemült faja ne bolygathassa meg a világ rendjét. 

Paradox módon a teremtés teljes, ugyanakkor hiányos – üzenik ezek a történetek. Mégis csodálatos a része lenni ennek a tökéletlenségében is tökéletes világnak – fogalmazódott meg azokban, akik Nacsinák Gergely András egyedi orgánuma, és teljességgel átélt intonációja nyomán az általa összeválogatott, és különböző stílusokban megírt teremtésmítoszokat lelkükbe fogadták. Az utat a lelkekhez pedig kétségkívül megnyitotta Heinczinger Mika, aki hol a tibeti hangtálak végtelenbe futó rezgésén keresztül, hol dorombot, kobozt, sazt vagy gitárt pengetve, hol pedig tilinkót vagy ilyen-olyan indián furulyát dalra csalva adta meg a zenei aláfestést, néha pedig még öblös hangját is kieresztette. 

Heinczinger Mika és Nacsinák Gergely András    Fotó: Parlagi Gáspár

Becsukva a szemem, a csengő-bongó, pengő és zengő hangok megidézték bennem a „lomha lajhárt, aki csöndes délutánokat álmodik a levelek közé; a jaguárt, akinek bundáján az tejút villog, míg a sűrűben zsákmányra les jádeszemével; és a ráját, mely úgy vitorlázik a vizek mélyén, akár egy eltévedt felhő.” Láttam magam előtt a sudár, ám nehezen hajló kőrisből faragott férfit, és a ráfonódó szőlőtövet, amelyből az asszony sarjadt, aki „könnyen idomul, termékeny, édes, és részegítő, de bizony kacskaringós és megmunkálhatatlan, és senki, még az istenek sem tudnak eligazodni a sok erre meg arra kúszó hajtásán.”

Láttam azt is, ahogy a Jóisten és az ördög egymás mellett sétálnak; az Úr egyenesen, amaz meg girbegurbán. Aztán égapa sírását is hallani véltem, aki elveszett kedvesére gondolva, könnyzáporral borítja földanyát, az pedig mohón issza magába a könnyeket, miközben forrásokat zokog a felszínre, melyek az esővel egyesülve egymásba folynak, és végül csermelyekké, patakokká, folyókká duzzadva összekapaszkodnak. Improvizált hangok voltak ezek, a két előadó együtt mégis olyan összhangot teremtett, amelynek ereje egy estére talán felnyitotta a letapadt szemeket, melyeket a maja kozmogónia szerint az alkotók és formálók felhőztek el, hogy az ember lásson, de ne értsen, sejtsen, de ne tudjon. „Azóta vagyunk így a földön: tudva és értetlenül, és minden szavunk egyszerre emlékezés és feledés. Úgy ismerjük meg a világot, mintha csak reggeli ködben járnánk, pedig felettünk tiszta kék mennybolt ragyog – mert ez volt a teremtők akarata.”

 

Ezek is érdekelhetik