Hiszem, hogy az ember eredendően istenlátó, transzcendens valóságban élő, spirituális lény volt, aki a mítoszokat nem csupán teremtette, de bennük is élt. A mítoszok pedig akkor váltak csupán mesékké, amikor látó szeme végleg lecsukódott, ő maga pedig beleragadt az anyagba. Aki azonban megsejtette már halhatatlan önvalóját, fogékonyabbá válik akár az olyan teremtéstörténetekre is, amelyekben a szárazföldet egy hatalmas angyal tartja, azt meg egy negyvenezer szarvú és ugyanannyi lábú bika, azt pediglen egy óriásbálna. Ahány nép, annyi legenda szól arról, hogyan lett a mindenség. A mitikus időkben gyökerező történetek közül hét kelt életre vasárnap este Nagymaroson Nacsinák Gergely András és Heinczinger Mika jóvoltából.
Nem nehéz úgy szabadjára engedni a képzeletet, ha a valóságos tájon körbetekintve, eleve a legendák földjén érzi magát az ember. A Dunakanyar külső ívén, a folyó és a Börzsöny vonulatai közé ékelődik Nagymaros; szemben húzódik a magyarság ősi, szakrális területe, a Pilis, amely önmagában is a természet temploma. A Visegrádi-hegység égbenyúló szikláin terebélyesedik a fellegvár, amellyel éppen szemközt nyújtózik az ég felé a középkori egyházi műemlék, a nagymarosi Szent Kereszt Felmagasztalása templom. A lenyűgöző, barokk belsőterében csak fokozódik az emelkedett hangulat, egyrészt, mert a régi magyar himnuszt, a Boldogasszony anyánkat közösen, felállva énekelni eleve teremtő múltidézés, másrészt pedig Isten házába elég csak belépni, hogy a profánt felváltsa a szent.

„Ne jöjj ide közel – mondja Isten Mózesnek -, vedd le a te sarudat lábaidról, mert a föld, melyen állasz, szent föld.” (2, Mózes, 3, 5) A szent tér kiszakad a világ szövetéből, és különleges jelentőséget kap, fogságba ejti az időt, és átjárót nyit egy magasabb minőség felé, amely talán már rég feledésbe is merült. Lélekben tehát jóval korábban megérkezhettünk Nacsinák Gergely András és Heinczinger Mika hétszer álmodott világába, amely a szélrózsa minden irányából, hét különböző nép látásával megajándékozva, a világmindenség hét kapuján keresztül, hétféleképpen tárta fel a teremtést. A japán, arab, maori, ógermán, észak-amerikai indián, maja és keleti szláv kozmogóniák hangvétele a néplélek függvényében a teljes skálát felöleli az optimistától a pesszimistáig, egy azonban közös bennük, mégpedig, hogy a teremtés egyikben sem tökéletes. Láttatják a világ szépségét, ugyanakkor rámutatnak a létrejöttének fonákjára is.