A Korál együttesnek az 1981-es táncdalfesztiválon játszott Homok a szélben hozta meg az országos elismertséget. A többi kortárs rockbandához viszonyítva még szerencséjük is volt, mert a fiatalok szülei is kedvelték őket, s ez a figyelem azokban a generációkban a mai napig sem lankad. A Korál tagjai is nagyon jól tudták, hogy sokat köszönhetnek ennek a dalnak és magának a megméretésnek, noha az is igaz, hogy a zenekar és személy szerint Balázs Fecó sem tervezte, hogy elindul a versenyen. Állítólag a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetőinek erőszakossága volt a „ludas” abban, hogy 1981-ben egyáltalán rávették őket erre, majd augusztusban be is jutottak a döntőbe. A Korál frontemberének korábbi nyilatkozata szerint az együttes első években valóban a „fekete bárány” életérzés uralkodott el rajtuk (volt is egy ilyen című számuk), de később nyitottak a líraibb hangvétel felé, mert akkor már „az volt bennük”, tehát 1981-re már szerinte kissé megváltoztak. Még hozzátette azt is, hogy szövegírójuk, Horváth Attila minden korszakban „azt az életérzést írja meg, ami benne van a levegőben”. Horváth Attila saját bevallása szerint sem akarta befolyásolni Balázs Fecót annak érdekében, hogy a keményebb megszólalás hangsúlyosabb maradjon a Korálban, mondván, hogy Balázs Fecó sem szólt bele soha, hogy milyen szövegeket írjon.
A Homok a szélben tipikus fesztiválnóta lett, noha nem annak készült, a szerzők nem erre az alkalomra írták, hanem a következő nagylemezükre szerették volna feltenni.
Kissé talán furcsa logika mentén éppen ezért nem került fel a következő Korál-lemezre (miközben Soltész Rezső szintén dobogós fesztiváldala adta az énekes nagylemezének címét). Ahogy a zenészek emlékeznek, a Homok a szélben nemcsak zsenialitásával írta be magát a magyar rocktörténet aranykönyvébe, hanem azzal is, hogy óriási vita keletkezett róla a zsűriben, amelynek tiszteletbeli elnöke egy szovjet hölgy volt. A dalok elhangzása után ugyanis az élő adásban a zsűri tagjai visszavonultak tanácskozni, és Horváth Attila elmondása szerint az eredményhirdetés utáni fogadáson a zsűri egyik tagja elárulta nekik, hogy a testület magyar tagjai döntően a Homok a szélbent szerették volna befuttatni első helyre. A szovjet pártkatona azonban visszaélt a vendég- és élt a vétójogával, mert amikor megtudta, miről szól a szám, és még az is szerepel benne, hogy „De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék”, akkor kifejezésre juttatta, hogy ha a Korált hozzák ki győztesnek, akkor ő hivatalosan is lemond az elnöki posztról, kiszáll a zsűriből és diplomáciai botrányt csinál. A vita majdnem háromórásra nyúlt, addig az élő adás állt, helyette ment az NDK-s zenés ajándékkosár. A rocktörténeti hagyomány szerint végül a zsűri beadta a derekát, és így nyert a Hungária Limbó hintója, második lett Soltész Rezső Szóljon hangosan az ének! című dala, a Korál pedig felállhatott a dobogó harmadik fokára, mert állítólag a zsűri magyar tagjai határozottan ragaszkodtak hozzá, hogy az első háromban benne kell lenniük.
A KFT ugyan „csak” a negyedik lett az 1981-es táncdalfesztiválon a Bábu vagy című dallal, de így is mély nyomot hagytak mindenkiben, sőt sokan úgy emlékeznek, hogy ők nyerték meg a versenyt. Igaz, ami igaz, nyertek egy hangszerelési díjat is a számukkal, valamint az előadói kategóriában a dicső második helyezés lett az övék, csak Kovács Kati előzte meg őket az Újra otthon című számának színpadra vitelével. A rocktörténeti ritkaságok közé tartozik, hogy eredetileg a Bábu vagyot Ács Enikő (ő a nemrégiben a Mindenki című filmmel a legjobb élőszereplős rövidfilmnek járó Oscar-díjat nyert Deák Kristóf édesanyja) énekelte volna, sőt a dalt a válogatóbizottság az ő hangjával fogadta el. Bornai Tibor, a KFT billentyűsének sejtése szerint azért is engedhették tovább a számot, mert az énekesnő nem vitt bele éles rendszerkritikát, tőle egy nagyon kedves kis előadást halhattak a cenzorok. Az ügymenet azonban itt éles fordulatot vett, mert a srácok megbeszélték Ács Enikővel, hogy miután a bizottságban elfogadták a Bábu vagyot, azt adja oda nekik előadásra, hiszen az úgyis a KFT szerzeménye, míg a másik KFT-dalt, az Utolsó levél címűt nyugodtan énekelje el ő. Így is lett, a nagyközönség már ebben a felosztásban ismerte meg a nótákat.
Hogy mégse legyen ennyire egyszerű a kép, a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a zenekar eredetileg az azóta már szintén ismert Nem sikerül kikúrálni magam című fanyar humorú opusszal jelentkezett a vizsgabizottság előtt, de a döntnökök Victor Mátéval az élen annak ellenére, hogy kitűnően szórakoztak a zenedarabon, mégsem vették komolyan, ahogy ezek az újhullámos fiatalok megfricskázták szinte az egész társadalmat (mert a szerzeményük értelmezhető volt a táppénzcsalás és a hipochonderek paródiájaként egyaránt). Így ez a dal bukott, és helycserés támadás után a KFT-é lett a Bábu vagy, amibe a szervezők belementek. A zenekar is jól járt, mert csak egyetlen céljuk volt:, hogy szerepelhessenek a televízióban, mert így megjelenhettek az első nyilvánosságban, s így nagyobb esélyük lett az első vonalba kerülésre. A Bábu vagy és az Utolsó levél mellé még Bódy Magdinak is írtak egy dalt a táncdalfesztiválra Sakkfigurák címmel, ami mutatta, hogy ekkoriban leginkább az irányítás és irányítottság jelensége izgatta témaválasztásban Laár Andrásékat.
A zenekar két húzóembere, Bornai Tibor és Laár András egyébként 1981-ben már hét éve együtt játszottak, és az alkotópáros arról is ismert volt rockberkekben, hogy nagyszerűen kiegészítették egymást: mindketten írtak zenét és szöveget is, nemegyszer egymás dallamára reagáltak szöveggel és fordítva, de még az is előfordult jó párszor, hogy Laár András szövegében egyes versszakokat Bornai Tibor újraírt, amit minden további nélkül elfogadott az első alkotó, és ez is működött oda-vissza. Még az is közös volt bennük, hogy egy időben együtt voltak ugyanannál a cégnél kottagrafikusok. Bornai Tibor a táncdalfesztiválon megismerkedett a felvételvezető hölggyel (akit később felségül is vett), akitől megtudta, hogy a zsűriben a szavazás körül volt némi kavarodás, ami miatt azt háromszor is meg kellett ismételni (a félreértést az okozta, hogy a legjobban tetsző produkcióra kellett a legkisebb pontszámot adni). Bornai Tibor szerint ez volt az oka annak, hogy az eredményhirdetés előtt kilenc kisfilmet sugárzott a televízió mintegy időhúzásként. (Balázs Fecóék verziója szerint viszont a Korál körüli hercehurca miatt húzódott el a végeredmény közzététele, és nagy valószínűséggel a történet mindkét változata egyszerre igaz.)
A Bábu vagy óriási sikere miatt egy csapásra óriási érdeklődés mutatkozott a zenekar iránt, három hónap alatt mintegy kétszáz meghívásnak tettek eleget, ami azt is jelentette, hogy esetenként akár napi három műsort is adhattak, még a legkisebb településeken is. Furcsa fintora a sorsnak, illetve a művészi ambícióknak és hiúságnak, hogy sokszor még csak ki sem írták az együttes nevét, mert az még nem ment át a köztudatba, helyette azt írták a plakátokra, hogy Bábu zenekar, mert így lehetett őket könnyedén beazonosítani. Ez is nagyon jól jelzi a korabeli média ingerszegénységét, hogy egy viszonylag átlagos köznévről mindenki ugyanarra a zenekarra asszociált; ilyet ma már nem lehet megcsinálni. A nagyközönség jó része azonban alaposan félreértette a KFT-t, mert azt hitték, hogy matinéműsor lesz, így a nagymamák az első sorba ültek, ölükben az unokájukkal, hogy jól szórakozzanak a Bábu-dalon. Nem igazán jött be a számításuk, mert teljesen mást kaptak, mint amit vártak. Igazi alternatív, új hullámos produkciót, holott ők csak a kisgyerekekkel szerettek volna zenés bábszínházba jönni. A muzsikusok eleinte a jól bevált receptet akarták alkalmazni, miszerint a legnagyobb slágert kell a koncertek legvégére hagyni, de itt ez a módszer becsődölt. Rövid úton arra az elhatározásra jutottak, hogy előre veszik a repertoáron a Bábu vagyot, és „Utánunk a vízözön!” alapon játszották a többi, számukra kedves dalt – miközben a közönség egy jelentős része menekülőre fogta, hiszen nem az ironizáló és elgondolkodtató dalokra voltak kíváncsiak. Az persze mind a mai napig nagy kérdés, vajon a Bábu vagy miért maradt le az együttes debütáló 1982-es nagylemezéről, és Bornai Tibor is úgy tartja, hogy ma már ők is feltennék rá ezt a számot, de akkor egyszer csak azt érezték, hogy ennek a számnak akkorra már lejárt az ideje. Józan paraszti ésszel is belátható azonban, hogy minden zenekarnak érdemes azt a számot eljátszani a koncertjein, amivel ismertté vált, mert azt a közönség is szereti. 1982-ben azonban úgy érezték, hogy egy év eltelte túl sok idő ahhoz, hogy rátegyék a bemutatkozó albumukra is a számot. A fáma szerint maga Erdős Péter botfülű popcézár is hiába könyörgött, hogy szerkesszék rá a lemezre, a fiúk hajthatatlanok maradtak. Ironikus megjegyzésük szerint „részben azért, mert jó volt Erdős Péternek nemet mondani.”
Borítókép: Korál együttes. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
