A Daddy Coolra táncol a sátán Moszkvában

Hogyha pár nappal ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy a sátán a Szovjetunióban a Daddy Coolra fog táncolni, miközben a diszkózene legmegmosolyogtatóbb táncmozdulataira ropja az ördögi sleppje, köztük Hella, a pokolian csinos, olykor fehérneműre vetkőző boszorka, akkor azt mondtam volna az illetőnek, hogy vegyen be egy nyugtatót. Persze önmagamat tettem volna lóvá, hisz bekövetkezett: láttam A Mester és a Margaritát a Nemzeti Színházban. Friss, szórakoztató rendezés lett, melynek megvannak a mélységei, ahogyan hibái is bőven akadnak.

Fotó: Bach Máté

Mesterien megkomponált színpadképeket látunk, „minimalista” formai megoldásokkal. Fotó: Bach Máté 

Rendezői bravúr kell hozzá, és talán azért sodor el minket az első felvonás, mert a színészek között rendkívül jól működik a kémia, kiemelkedő alakításokat láthatunk, mindegyiket lehetetlen felsorolni, de megemlítek párat: Bordás Rolandra ördögien jól illik Woland szerepe, a gonosz sok arcát mutatja meg nekünk, Rácz József Azazellója a tapsokból ítélve közönségkedvenc lett, Barta Ágnes Hellája a nő démoni erotikáját emeli egészen más dimenziókba, és Trill Zsolt Mesterében és Szász Júlia Margaritájában sem találunk hibát.

Talán a fentiek miatt az első felvonás erősen magával sodor, lendületben tartja a nézőt, magam is meglepődtem, amikor szünetre húzták be a függönyt. És ez talán az előadás nagy hibája, a szünet. Lehet, ha egyben mutatják be, akkor nem érezném az első és a második felvonás közötti hatalmas különbséget. A második felvonásból ugyanis kifogy a lélek, a szusz. Erőtlen jelenettel kezdődik, melyben Jesua (Berettyán Sándor) és Margarita parolázik, civakodik, ráadásul azzal végződik, hogy Jesua lemászik a keresztről, a hátára veszi azt, és a komédiákra jellemző mozdulatokkal lép le a színpadról – ha ez afféle posztmodern rendezői geg, hát, mindenki jobban járt volna, ha nem sütik el.

Jesua és Pilátus kapcsolatának bemutatása is a gyenge láncszemek közé tartozik – ám ez nem a színészek hibája. A másik Achilles-sarok a sátán bálja. Megértem, hogy lehetetlen színpadra, még talán filmre is vinni a regénybeli bált, de az első felvonás briliáns megoldásaihoz képest többre számítottunk, ahogy Pesten mondják: felejtősre sikeredett (azonban Margarita boszorkánnyá válásának és éjszakai röptének jelenete a második felvonás kiemelkedő pillanata).

A legvégén pedig egy olyan fabulát költöttek, mely sértő Bulgakov zsenijére nézve. Ama gondolatot, miszerint mindenki élete, sorsa fontos, hisz a nagy egész része, egy rövid állatmesével fejtették ki, amely arról szól, hogy ég az erdő, az elefántok, a majmok és az egyéb állatok pedig oltják a tüzet. A hangya is visz egy vízcseppet, mire megkérdezik tőle, hogy miért teszi ezt, hisz ők sem tudják eloltani, mit ér el egy vízcseppel? Nos ahelyett, hogy azt mondaná: mert mögöttem még millió hangya van, s így hangyányi értelmet is kapna a fabula, Paulo Coelho után szabadon azt feleli: azért, mert tudni fogja, hogy a jó oldalon állt. És ez nem más, mint a bulgakovi színjáték agyonegyszerűsítése.

Fotó: Bach Máté

De térjünk vissza az elejére: képes volt az előadás átadni valamit Bulgakov lényegéből? Igen, érzékeltette, hogy az ember bizonyára ki van szolgáltatva az isteneknek és a császároknak is, éreztük a metafizikai világba vetettség mélységeit – ez főleg abban a jelenetben erős, melyben a színpadba belógó fonalakat Woland összekuszálja a végén. És mindeközben jót szórakoztunk Bulgakov humorán, melyre a rendező kiválóan ráérzett, és jól jelenítette meg a színpadon. A második felvonás gyengeségei ellenére a rendkívüli szereplőválogatás, a színpadi kémia és az első rész briliáns rendezői megoldásai miatt érdemes megnézni a darabot. Vagy ha kíváncsiak vagyunk, hogyan mulat a sátán Boney M.-re az ateista Szovjetunióban. A következő előadás október 4-én lesz.

Fotó: Bach Máté