A Daddy Coolra táncol a sátán Moszkvában

Hogyha pár nappal ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy a sátán a Szovjetunióban a Daddy Coolra fog táncolni, miközben a diszkózene legmegmosolyogtatóbb táncmozdulataira ropja az ördögi sleppje, köztük Hella, a pokolian csinos, olykor fehérneműre vetkőző boszorka, akkor azt mondtam volna az illetőnek, hogy vegyen be egy nyugtatót. Persze önmagamat tettem volna lóvá, hisz bekövetkezett: láttam A Mester és a Margaritát a Nemzeti Színházban. Friss, szórakoztató rendezés lett, melynek megvannak a mélységei, ahogyan hibái is bőven akadnak.

Fotó: Bach Máté

Egy újabb regényadaptáció – sóhajtottam, amikor jegyet kaptam A Mester és Margaritára. Félek a színpadra vitelektől, megfilmesítésektől, mert hogyha a szerző színpadra, filmre szánta volna a művét, akkor drámát vagy forgatókönyvet ír, és nem ezer rétegű nagyregényt. Ilyenformán az itt a kérdés, hogy a színpadra, filmre adaptált változat meg tudja-e ragadni az eredeti könyv esszenciá­ját, fel tudja-e vázolni azokat a komplex kérdéseket, melyeket a mű felvet – ha csak Bulgakovnál maradunk, akkor egyszerre kell érzékeltetnie, hogy ez egy gyilkos társadalmi szatíra, egy merész, nem babra menő XX. századi hitvita és egyéni megváltástörténetek sokasága… És még sorolhatnám.

Mert ha nem tudja és nem is akarja, akkor csak visszaél a szerző nevével, a profit kedvéért (üdv, Vígszínház, Madách!). Reménykeltőnek tartottam, hogy a szkopjei születésű Alekszandar Popovszki, tehát egy vérbeli szláv rendezi a darabot, hisz ő talán a műnek olyan mélyrétegeibe fúrhat le, melyet mi, magyarok nem is érzékelünk. De hát Bulgakovot ismerjük, szeretjük, érezzük, nem hiába neveztek el róla egy kocsmát Kolozsvárott. Szóval talán értjük is, hisz a világfolyamatokat nézve, lelki értelemben hasonló korban kezdünk élni, mint az 1920-as, 30-as évek Szovjetuniójában.

Szóval, lássuk a medvét! Az előadás két felvonásból áll, és muszáj kettéválasztani a kettőt, nemsokára kiderül, hogy miért. Ha azt kérdeznék, hogy ajánlanám-e az előadást, akkor azt mondanám, hogy nézzék meg bátran, mert az év egyik legizgalmasabb darabja, rendezése lett, melynek ereje a káprázatos vizuális arzenáljában rejlik. Korántsem bombasztikus, hanem mesterien megkomponált színpadképeket látunk, melyek „minimalista” formai megoldásaik ellenére beleégnek a retinánkba: a fentről leereszkedő, hatalmas hófehér vásznak, a szanatóriumi díszlet, a fekete térben lebegő holdszimbólum, melyet a szereplők olykor kézről kézre adnak, Woland ördögi társaságának előadása, mind-mind emlékezetesek – ráadásul ez utóbbin ropják Boney M.-re és egyéb nevetségesen retró számokra, úgy, hogy mégsem érezzük idegennek.

Mesterien megkomponált színpadképeket látunk, „minimalista” formai megoldásokkal. Fotó: Bach Máté 

Rendezői bravúr kell hozzá, és talán azért sodor el minket az első felvonás, mert a színészek között rendkívül jól működik a kémia, kiemelkedő alakításokat láthatunk, mindegyiket lehetetlen felsorolni, de megemlítek párat: Bordás Rolandra ördögien jól illik Woland szerepe, a gonosz sok arcát mutatja meg nekünk, Rácz József Azazellója a tapsokból ítélve közönségkedvenc lett, Barta Ágnes Hellája a nő démoni erotikáját emeli egészen más dimenziókba, és Trill Zsolt Mesterében és Szász Júlia Margaritájában sem találunk hibát.

Talán a fentiek miatt az első felvonás erősen magával sodor, lendületben tartja a nézőt, magam is meglepődtem, amikor szünetre húzták be a függönyt. És ez talán az előadás nagy hibája, a szünet. Lehet, ha egyben mutatják be, akkor nem érezném az első és a második felvonás közötti hatalmas különbséget. A második felvonásból ugyanis kifogy a lélek, a szusz. Erőtlen jelenettel kezdődik, melyben Jesua (Berettyán Sándor) és Margarita parolázik, civakodik, ráadásul azzal végződik, hogy Jesua lemászik a keresztről, a hátára veszi azt, és a komédiákra jellemző mozdulatokkal lép le a színpadról – ha ez afféle posztmodern rendezői geg, hát, mindenki jobban járt volna, ha nem sütik el.

Jesua és Pilátus kapcsolatának bemutatása is a gyenge láncszemek közé tartozik – ám ez nem a színészek hibája. A másik Achilles-sarok a sátán bálja. Megértem, hogy lehetetlen színpadra, még talán filmre is vinni a regénybeli bált, de az első felvonás briliáns megoldásaihoz képest többre számítottunk, ahogy Pesten mondják: felejtősre sikeredett (azonban Margarita boszorkánnyá válásának és éjszakai röptének jelenete a második felvonás kiemelkedő pillanata).

A legvégén pedig egy olyan fabulát költöttek, mely sértő Bulgakov zsenijére nézve. Ama gondolatot, miszerint mindenki élete, sorsa fontos, hisz a nagy egész része, egy rövid állatmesével fejtették ki, amely arról szól, hogy ég az erdő, az elefántok, a majmok és az egyéb állatok pedig oltják a tüzet. A hangya is visz egy vízcseppet, mire megkérdezik tőle, hogy miért teszi ezt, hisz ők sem tudják eloltani, mit ér el egy vízcseppel? Nos ahelyett, hogy azt mondaná: mert mögöttem még millió hangya van, s így hangyányi értelmet is kapna a fabula, Paulo Coelho után szabadon azt feleli: azért, mert tudni fogja, hogy a jó oldalon állt. És ez nem más, mint a bulgakovi színjáték agyonegyszerűsítése.

Fotó: Bach Máté

De térjünk vissza az elejére: képes volt az előadás átadni valamit Bulgakov lényegéből? Igen, érzékeltette, hogy az ember bizonyára ki van szolgáltatva az isteneknek és a császároknak is, éreztük a metafizikai világba vetettség mélységeit – ez főleg abban a jelenetben erős, melyben a színpadba belógó fonalakat Woland összekuszálja a végén. És mindeközben jót szórakoztunk Bulgakov humorán, melyre a rendező kiválóan ráérzett, és jól jelenítette meg a színpadon. A második felvonás gyengeségei ellenére a rendkívüli szereplőválogatás, a színpadi kémia és az első rész briliáns rendezői megoldásai miatt érdemes megnézni a darabot. Vagy ha kíváncsiak vagyunk, hogyan mulat a sátán Boney M.-re az ateista Szovjetunióban. A következő előadás október 4-én lesz.

Fotó: Bach Máté