A ritmikus sportgimnasztika, a klasszikus balett és a hétköznapi élet mozdulataiból építette újra a tánc nyelvén Duda Éva rendező-koreográfus a cirkusz világát. Azt a közeget, amely a legtöbbször vidám, játékos, parádés, néha fennkölt, de képes arra is, hogy görbe tükröt tartson. Ilyenkor megjelenhet a dráma is, bár a cirkuszi világ dramaturgiájára inkább az a jellemző, hogy a drámai pillanatokat előbb vagy utóbb feloldja a nevetés. Ahogy ez a hagyományos cirkuszi műsorra is jellemző, Duda Éva társulatának produkciói között megjelent két játékmester, vagy ahogy a cirkuszban nevezni szokták, megjelent két bohóc. Földes Eszterről és Mészáros Andrásról nem kifejezetten az jut az ember eszébe, hogy bohócok, épp ezért volt meglepő színvonalasan szórakoztató az előadásuk, amely talán éppen azért volt igazán könnyed és játékos, mert mindkettőjüknek jól ment az improvizáció. Földes Eszter játszotta Augusztót, az ügyetlen és naiv bohócot, míg Mészáros András volt a Fehér bohóc, az okosabb és ügyesebb. Szavak nélküli, mozgásra épülő előadásuknak az igazi báját az adta, hogy a néző magára ismerhetett: így mozogna ő is a porondon, remegő lábakkal, sokszor bizonytalanul, de mégis tapsra és sikerre áhítozva.
Földes Eszter színésznő az előadás után lapunknak elmondta, hogy bár könnyűnek tűnik, de jó bohóccá változni az egyik legnagyobb kihívás. Viszont a jövőben is szívesen fellépne bohócként, mert a szívéhez nőtt ez a szerep. Az előadás címe Ramazuri volt, amely találó megfogalmazása annak, amit a manézsban láthat a néző. A kortárs táncelőadás teli volt élettel, lendülettel, látványos, sokszor meghökkentő mozdulatok sorával. Mindez remekül visszaadta a cirkuszi hangulatot. A mozdulatok nyelvén nemcsak a mutatványosok és akrobaták világát idézték meg, hanem olyan cirkuszi állatokat is életre keltettek, amelyeket a nézők szeretnek a manézsban látni. Ahogy a cirkuszban is fontos dramaturgiai szerepe van a zenének, úgy egy táncelőadáson is életbe vágó, hogy a zene és a tánc egységgé álljon össze. Farkas Izsák és Szarvas Dávid egyaránt megidézte az elektroswing, az etno, a dzsessz és a hiphop, valamint a komolyzene világát. Improvizációjuk érdekessége volt, hogy a zene meghatározta és sokszor irányította a táncosokat, ahogy a táncos is hatással volt a muzsikusokra. Farkas Izsák az előadás után mindezt úgy foglalta össze lapunknak, hogy temérdek alkalommal igyekezett improvizációs játékával a táncosok kedvébe járni, akik ettől még inkább szárnyakat kaphattak. Ez érezhető is volt az előadás elejétől a végéig, mármint az, hogy szimbiózisban volt a mozgás és a muzsika. Ráadásul a zenészeknek még arra is volt energiájuk, hogy időről időre apró zenei tréfákkal éljenek, amit nagyon hálásan fogadott a közönség.
Duda Éva koreográfiájában a legszembetűnőbb az volt, hogy a táncosoknak nemcsak a cirkuszi világ dinamikáját sikerült a mozgások révén visszaadniuk, hanem fokozták is a hangulatot, egyre nagyobb lett a ramazuri. Jó látni néha olyan táncelőadást is, amely az élet öröméről, az élni akarásról szól. Azokról a pillanatokról, amikor az ember belefeledkezhet a látványba. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy aki a kortárs táncért jött a Fővárosi Nagycirkuszba, az beleszeretett ebbe a világba is, aki pedig a cirkusz rajongótáborához tartozott, az életre szóló élményben részesülhetett mind a kortárs tánc, mind pedig az improvizációra épülő igényes zenei előadás révén.
