– Kezdjük azzal, hogy Federico Fellini 8 és ½ című filmjével vagy a tizenkét Tony-díjas Broadway-musicallel találkozott először? És mit szólt, amikor kiderült, hogy szerepet kapott a Budapesti Operettszínház Nine (Kilenc) című darabjában?
– Fellini 8 és ½ című kultikus filmjét sokan ismerik a generációmból, jómagam azonban a musicalt láttam először. Amikor megtudtam, hogy én is szerepet kaptam a Nine című darabban, amelyet a Budapesti Operettszínházban mutatnak be, emlékezetes és meghatározó pillanat volt számomra már csak azért is, mert a pandémia kellős közepén voltunk, mégis felcsillant a fény az alagút végén. Jó érzéssel töltött el a tudat, s egyben nagy kapaszkodót jelentett, hogy a korlátozások után csodálatos feladat vár rám.
– A hosszú hónapokon át tartó pandémiás időszakot hogyan viselte?
– Nagyon impresszív volt ez az időszak. Az elején még talán élveztem is, hogy egy kicsit leálltunk. Mérlegeltem sok mindent, s rendet raktam magam körül. A következő fázis ezután az volt, hogy mikor lesz ennek vége, és amikor kiderült, hogy nem lesz vége, elkezdtem nyugtalankodni, mi lesz. Ebben a helyzetben kristálytisztán kiviláglott, hogy kikre lehet számítani, kik az igazi barátaim, mely intézményeknek vagyok fontos. A Budapesti Operettszínháznak nagyon sokat köszönhetek, mert bár nem vagyok tag, de vendégművészként számítanak rám. A teátrum a bajban nem hagyta magára a rászorulókat, ezért tőlem cserébe nagyon sokat várhat, és szívesen adok is.
– Fellini filmjei közül melyek ragadták még magával?
– Az egyik kedvenc filmrendezőm Fellini, így több filmjét is megnéztem, köztük a Fellini-Satyricont még kamaszként, aminek lebilincselt a képi világa. Fellinit valóban nem érteni kell, hanem érezni. Én már akkor megéreztem, s onnantól kezdve szenvedélyesen kutattam, hol láthatom a többi filmjét. Bármikor le tudok ülni Fellini-filmeket nézni, mert egyrészt izgalmas a kor, amelyben készültek – ráadásul a filmművészet egyik aranykorát jelentették –, másrészt remek színészi alakításokat láthatunk ezekben az alkotásokban.
– A Nine című musicalt Balázs Zoltán állította színpadra, aki formabontó rendezéseiről ismert. Milyen vele együtt dolgozni?
– Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, s ezt eddig kevés rendező érdemelte ki, pedig sok színházban megfordultam már. Azon túl, hogy végtelenül felkészült, alapos, művelt, széles látókörű rendező, nagyon érzékeny és fogékony azokra a viszontérzelmekre, amiket bennünk az instrukcióival előidéz. És nem túlzom el, voltak próbák, amikor azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim, s amikor körbenéztem, rajtam kívül másik huszonöt művésznek potyogtak a könnyei. Pedig nem történt semmi megrázó, nyomasztó vagy bántó, egész egyszerűen olyan érzelmi felindultság volt mindannyiunkban, hogy ezt hozta elő belőlünk. Egyáltalán nem hagyja, hogy a saját komfortzónánkon belül maradjunk, hogy rutinból játsszunk. Balázs Zoltán képes szárnyakat adni. Iszonyatosan kimerítő és fárasztó vele dolgozni, hiszen minden idegsejtünkkel koncentrálnunk kell, de egyikünk sem sajnálja ezt a fáradságot.
– Technikailag és szakmailag milyen kihívásokat tartogat a darab?
– A labirintusszerű lépcsőrendszert bejárni nem egyszerű, nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépünk. Emellett minden dialógusunk, minden gesztusunk mértani pontossággal kimért, a színpadon semmi nem véletlenül történik. A közönség igazán korszerű, látványos előadást láthat nagyszerű zenékkel. Úgy gondolom, hogy ez a darab a legjobbkor, a legjobb helyen és a legjobb emberekkel jött létre.
– A musicalben Liliane La Fleurt, Guido Conti producerét alakítja. A karakter megformálásakor mennyiben találkozott a rendező elképzelése az önben kialakult képpel?
– Ahogy a beszélgetés elején említettem, ismertem Fellini filmjét és a Broadway-musicalt is, ám tudatosan nem néztem meg újra egyiket sem. Nem szeretem megnézni azokat az alkotásokat, amelyekből színházi adaptáció készül, mert félek, hogy elvisznek. Egy kontúrt képzeltem el, amit Balázs Zoltán színezett ki az én eszközeimmel, s így tudott ez a két dolog tökéletesen összesimulni. Az ő instrukciói annyira pontosak, hogy már az első olvasópróba után úgy mentem haza, hogy tudtam, milyenné kell formálnom ezt a karaktert.
– Az ősbemutató előtt vagyunk. Hogyan látja, készen van a darab?
– Az előadás voltaképpen készen van, technikailag kell még csiszolnunk az elméleti tudásunkat.
(A borítókép Juhász Éva fotója)
