Zsámbék központjában impozáns barokk épület, a Zichy család egykori kastélya uralja a teret, melynek tövében valóban már hónapok óta az igazak álmát alussza egy húszméteres, nagyjából háromszáz tonnát nyomó homokember. Korábban már írtunk arról, hogy Monostori Ferenc homokszobrai egyre több helyen ütik fel a fejüket az országban, ezúttal azonban egy másik oldaláról is megismerhetjük a művészt, ugyanis kisplasztikáiból nyílt tárlat.
A hagyományos szobrászként végzett alkotót évekkel ezelőtt ragadta magával a homok, mint alapanyag iránti szenvedély, amely lehetőséget nyújt arra, hogy pár nap leforgása alatt monumentális alkotás készüljön, ami aztán rövid időn belül semmivé lesz. A művész azonban ezt is a performansz részének tekinti, és fényképeken rögzíti az erózió folyamatát. A nagyméretű homokszobrai, valamint télen a jégből faragott művei iránti igény hazánkban és külföldön is megnőtt, így más jellegű alkotómunkára nem maradt ideje egészen a tavalyi év őszi és téli időszakáig, amikor is a járványhelyzet miatt a legtöbb megrendelését visszamondták.
A pandémia a befelé fordulásnak és a teremtőmunkának valóban kedvezett, több művésztől is hallottam, hogy termékeny volt ez az időszak. Monostori Ferenc ekkor nyúlt újra a bronzhoz. Otthon plasztilinből megformázta az alakokat, majd kiöntötte őket, így született meg a kiállításon is szereplő két kisplasztika. Az ég felé nyújtózkodó aktok talpa alig ér a posztamenshez, olyan könnyed és légies hatást keltenek, mintha csak nem is bronzból, hanem valamiféle súlytalan, éteri szellemanyagból volnának.
A későbbiekben a művész további alakokkal bővítve, egy egész sorozatot kíván létrehozni ezekből a kisplasztikákból Stációk címmel.
Monostori Ferenc azt szereti, ha helyette a szobrai beszélnek, és a kiállítótérben elhelyezett alkotások ezt valóban meg is teszik. Különböző anyagok, egymástól elütő méretek, más-más technikák, azonban egy közös bennük; mégpedig a lelkiség, amely olyan erőteljesen hat, hogy képes vagyok percekig mereven bámulni egy-egy művet. Nem a mennyiség, hanem a minőség és a változatosság tölti ki a teret. A kiállított darabok jól mutatják, hogy alkotójuk a szobrászat számos területén otthonosan mozog. A test formáit és gesztusait éppen olyan könnyedén mintázza, mint amilyen kifejezően ragadja meg a legkülönfélébb arcvonásokat. Rögtön elsőként egy Liszt Ferenc bronzfej néz vissza ránk a zeneszerzőre olyannyira jellemző, melankolikus hangulatú, távolba révedő, búskomor arckifejezéssel.
A beton, mint szobrászati alapanyag használata nem egyedülálló, azonban általában öntik – mondja a művész, aki viszont vázra mintázza, akár az agyagot. A kiállítási anyagban visszaköszön egy törökülésben ülő, nagyméretű betonbaba is, melynek arca azonban ráncos és öreg. Ezt a megoldást már láthattuk Monostori Ferenctől, mikor egy homokból készült hatalmas ülő csecsemő fejét – miután az enyészeté lett – Konfuciusz vonásaival alkotta újra. Ami azonban talán a leginkább magára vonja a tekintetet, az egy szintén betonból mintázott nagyméretű üvöltő arc, amely belül üreges, mint egy álarc, vagy akár maszk. Az ezzel kapcsolatos asszociációkat az olvasóra bíznám; aki pedig kedvet kapott, és Zsámbékon jár, annak csak annyit mondok; „az alvó óriással szemben, a tér másik felén.”
Borítókép: Monostori Ferenc kiállítása Zsámbékon. Fotó: Havran Zoltán
