Meglepetésnek nem mondhatjuk Halmai Tamás A megtérés művészete című könyvét – az lett volna a meglepő, ha épp tőle nem jelennek meg idén összegyűjtött írások Pilinszky Jánosról. Halmai mindig is érzékenyen szólt, illetve folytatott párbeszédet élőkkel és holtakkal, és munkásságának mégoly felszínes ismeretében is elmondható, hogy neki aztán érdemes száz éve született költőnk gondolataival szóba elegyedni. Számomra sokszor úgy vall Pilinszkyről, mintha magáról vallana, mindjárt az első oldalon is: „Katolicizmusa ökumenikus igényű volt; kereszténysége vallásközi dimenziókat érintett; vallásossága a hitetlenséget is magába ölelte. A szeretet jegyében hogyan is történhetett volna ez másképp?”
A Halmaitól megszokott, tömör, tiszta gondolatmenetek épp úgy körbejárják az életmű lényeges pontjait, mint továbbélésének pár árnyalatát, például a Mandragóra zenekar Senkiföldjén című Pilinszky-estjét. Azért is emelem ki a Szeánsz és inkarnáció című koncertkritikát, mert napjainkban szinte példa nélküliek azok az írások, amelyek ugyanolyan értőn vizsgálják egy produkció színpadi előadásmódját, zenéjét, és szövegét – függetlenül attól, hogy konkrét versmegzenésítésről van-e szó. És mert Pilinszky költészetének érvényes interpretálásában eddigi tapasztalataim szerint a zene éppolyan, nehezen áthatolható falba ütközött, mint Hamvas Béla művei esetében a színház (nem értek egyet a szerző jóindulatú meglátásával, miszerint az „akusztikus dalos kultúra dél-dunántúli hagyományába Pilinszky költészetének […] még nem sikerült beleírnia magát” – ezzel egyelőre az egész Kárpát-medence zenés kultúrája adós). Apropó, színház! Ha a kötetnek bármi hiányosság fölróható, az a Pilinszky-művek színre vitelének kérdésköre. Itt az elvárás – ha volna olyan – természetesen nem egy részletes színháztörténeti tabló lenne, pusztán egy (vagy bármennyi) produkcióról való könnyed töprengés.
Ám Halmai alapvetően lírikusként szemlél lírikust, gondolkodóként gondolkodót és hívőként hívőt. A fókusz szükségszerűen a költészeten és bölcseleten van, a zenei árnyalat itt üdítő mellékzönge – viszont a szerző figyelme, látóköre és alapossága meglátásom szerint bírna többet is. A több alatt értsünk összművészeti fókuszt, amitől egyébként karnyújtásnyira járunk.
Hisz a távlatok így is bámulatosak: a KZ-oratórium részleteként közölt Fabula kapcsán „a Kőmíves Kelemen-mondakör emberáldozatos titkaitól” a „feltételt nem ismerő szentségig” hullámzik a gondolati ív.
A Kódok, koboldok, kontextusok című esszében gondolatébresztő, (irodalomtanároknak kötelező!) játékos kísérlet történik az ún. szépirodalmi művek az ún. kommersz műfajok kontextusában való értelmezésére: megközelíthetjük-e a horror felől a Te győzz le című vers sorait? A fantasy felől a Távozó sereg, a Stigma vagy a Tilos csillagon címűkéit? Netán a krimi felől a Bűn című költeményt?
Kedvenc esszém A szeretet vákuuma, mely A tékozló fiú keresése című, rövid verset vizsgálja. Itt az „abszurd katarzistól”, illetve a „modernség kulisszáitól” ilyen gyógyerejű gondolatokig jutunk:
„Mégsem a semmié a végső szó. Mint a nyitányt, a zárlatot is egyetlen puritán mondat alkotja: »most pedig indúljunk haza.« A lakatlanság világát hagyja el a vers két alanya, hogy hazatérhessen. […] – A szeretet vákuumából van tehát visszaút: a páros létezés föl nem adott harmóniájába, a múltak már megteremtett otthonosságába. Ennyi is elég volna vigasznak, világosságnak. Ám egy toldalékos mozzanat még a költeménybe kéredzkedik. Ha ugyanis valóban a bibliai példázat parafrázisaként olvassuk a szöveget, számolnunk kell az eredeti történet meghagyásával. Azzal, hogy a fiú: hazatér.”
Halmai Tamás: A megtérés művészete. Írások Pilinszky Jánosról. Vigilia Kiadó, 2021, Budapest
monotánc
Eltáncolt világok
Hat ország táncművészei mutatkoznak be a XI. Nemzetközi Monotánc Fesztiválon.
