Az immár Los Angeles-i segélyhívó központban játszódó, újragondolt változat három főbb ponton tér el a skandináv eredetitől. Öt perccel hosszabb, mint az; nem csupán két helyet mutat be, ahol a rendőr megfordul; továbbá egy katasztrófahelyzet előterébe illeszti be a cselekményt.
A Joe Baylor nevű központi karakter jóval emberszerűbb – így esendőbb, szerethetőbb – lett, mint dán megfelelője: asztmával küzd, és elkeseredett harcot folytat, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a kislányával. Azáltal, hogy a kamera a munkaállomásai mellett a mosdóba is elkíséri, némiképp csökken az eredetit uraló klausztrofóbiás hangulat; a Dél-Kalifornia-szerte pusztító erdőtűz beemelése ugyanakkor jó alkalmat biztosít a készítőknek arra, hogy bemutassák, mennyire leterheltek ilyenkor a rendfenntartó erők, és mennyire esetleges, melyik hívást fogadó fél mennyi időt, energiát, fáradságot fordít a hozzá fordulókra és azok problémáira.
Minden egyéb úgyszólván változatlan, Fuqua és Pizzolatto tartják magukat az eredetihez. A kamera Baylor valamennyi rezdülését bemutatja, így végigkövethetjük karakterének változását a motiválatlan irodatölteléktől a szebb holnapban reménykedő zsarun át a valóban segíteni akaró rendőrig – és tovább is. A szerep valódi jutalomjáték Gyllenhaal számára, aki ezúttal sem okoz csalódást – a sírós jelenetekben talán kevésbé meggyőző, mint a többiben, de így is könnyedén elviszi a vállán A bűnöst.
A film leglényegesebb mondata alighanem az, amit a felettese mond Baylornek a hetvenhetedik percben: „Broken people save broken people.” A szó szerint fordított szöveg túl hosszú lett volna ahhoz, hogy a magyar verzióban a színész szájára illesszék, ezért e közlés elsikkadt a hazai szinkronban, holott annyit tesz:
A megtört emberek megmentik a megtört embereket.
De csakugyan így van? Baylor valóban megmentette azokat, akiknek sorsába bekapcsolódott? Vagy önmagát? (Esetleg: önmagát sem?) Miféle következményekkel járhat egy súlyos hiba, és miféle mélységeket kell megjárni az elkövetőnek ahhoz, hogy képes legyen szembenézni vele? És sikerülhet-e úgy, ha elsősorban magára gondol, vagy az is kell hozzá, hogy kilépjen a saját köreiből, és végre érdemben törődjön másokkal?