Ha valaki egy gitárral lép színpadra, nem virtuóz hangszertudást, netán bel canto éneklést, hanem mindenekelőtt izgalmas előadást, valamint elgondolkodtató, tartalmas szöveget várunk tőle. Hogy elvárásunknak Bánhidy András megfelel-e, arról majd később. Kezdjük az elején. Hogyan is indult zenei pályafutása?
– A kilencvenes évek leglején, gyerekfejjel kiharcoltam egy Commodore 64-es számítógépet. Hamarosan megfertőzött az István, a király népstadionbeli dupla előadása és az Illés-koncert, méghozzá annyira, hogy – szüleim tudtán kívül – a komputert gitárra cseréltem. Felsőbb éves iskolatársammal bonyolítottuk az üzletet, aki ráadásnak néhány akkordra is megtanított – vallott a kezdetekről a dalszerző.
A szülők ugyan nem dicsérték meg a csere miatt, de a hangszer maradhatott. Maradhatott, azonban a sportkarrier, az állandó edzések kisvártatva a sarokba száműzték a gitárt.
– De akkora már kialakult a máig tartó vonzalom a zene, a zenélés iránt – árulta el Bánhidy András, ekképpen folytatva:
– Ötéves koromtól napi rendszerességgel vízilabdáztam. Sokszor naponta kétszer beugrani a hideg vízbe, mit mondjak, borzasztó.
Így érthető, mi volt évről évre születésnapi kívánsága:
– Hogy ne kelljen edzésre mennem aznap – mondta.
A KSI növendékeként a margitszigeti Hajós Alfréd Uszodában nőtt fel, ahol körben márványtáblák hirdetik világ- és olimpiai bajnokaink nevét.
– Ott edzett a felnőttválogatott, és valami beszippantott. Ahogy felvették a magyar címeres fürdőköpenyt, ahogy megérkeztek a medence partjára, amilyen komolyan csináltak mindent – emlékezett csillogó szemmel, majd hozzáfűzte: ekkortól a sport mindenek elé került életében, kétszer annyit edzett, mint bárki. Hitt, és a mai napig hisz a munkában.
– Minden edzőm rendszeresen elmondta: tanulni kell, mert a vízilabdára nem lehet hosszú távon építeni, mert egyszer véget ér, és akkor következik a civil élet. És semmi garancia arra, hogy a sportban elérsz oda, ahová tervezted. A vízipóló esetében pedig nagyon komolyak az elvárások, hiszen a világ legjobbjai közt vagyunk
– magyarázta Bánhidy András, aki azt is elmondta: a sportolók életéből mindig a csillogást látjuk, a kudarcokat nem, pedig többször bukik el az ember, és e bukások által erősödik a jelleme.
– 13-14 éves koromra megfogalmazódott bennem: olimpiai bajnok akarok lenni. Bő egy évtized után szembesültem a realitással, hogy nem fog sikerülni.
Akkoriban a, kétezres évek elején, a Fradit erősítette, edzője a mostani női szövetségi kapitány, Bíró Attila irányításával.
Noha a Ferencvárosi éveket, illetve egy OSC-s évadot követően abbahagyta az aktív vízilabdát, civil munkája változatlanul a sporthoz köti, hiszen a FTC-MVM Sportközpont üzemeltetési igazgató-helyettese, előtte pedig a Fradi utánpótlás pólócsapatát edzette.
– Már tíz éve írok saját dalokat. Még aktívan pólóztam, amikor újra előkerült a gitár. A fordulat öt esztendeje történt. Jóbarátom hívott a zenekarába, hogy menjek hozzájuk énekesnek
– idézi fel az eseményt, amely után a sokadik unszolásra végül lement a próbaterembe, ahol előadta A zöld, a bíbor és a fekete című klasszikust. Olyan sikerrel, hogy hamarjában megalakították a NotBad együttest.
– Kettős az énem, az egyik a rock and roll arc, a másik líraibb.
Mivel ez utóbbit a NotBad alapvető stílusától messze áll, dalait egy szál gitárral komponálja s adja elő.
– Szinte maguktól jöttek a melódiák, a harmóniák, s a kényszer, hogy szöveget írjak rájuk. Szövegcentrikus vagyok, fontos a gondolatiság. Ha nincs valami, amit az ember el akar mondani, át akar adni dalok formájában, akkor kínkeserves lesz az út. Nekem ezért kellenek a saját dalok. Noha Ed Sheeran egyik számát feldolgoztam a közelmúltban, mert úgy érzem: kár, hogy nem én írtam
– fogalmazott Bánhidy András, majd ízelítőt adott repertoárjából.
(A borítókép Bach Máté munkája.)
