– Egy elme, amelynek hatalmában áll, hogy áthidaljon időn és téren, múlton és jövőn, és egy jobb jövőhöz segíthet minket. Úgy hisszük, ő már nagyon közel van vagy már meg is érkezett – mondja Lady Jessica szerepében Rebecca Fergusson, aki annyira jól játssza a filmben a Bene Gesserit-rend egyik különleges képességű tagját és a kiválasztott édesanyját, hogy már csak miatta is érdemes megnézni a Dűnét. Mindjárt az alkotás elején egészen elképesztő művészfilmes formanyelvi megoldások révén látjuk, ahogy Lady Jessica tanítja a fiát, Paul Atreidest (Timothée Chalamet) az akaratátvitel képességére. Ez az egyik legmegkapóbb életmentő tudás a filmben, az alkotás legizgalmasabb jelenete is ennek a tudásnak a használatához köthető. (Egyébként szépen visszaköszön a Csillagok háborújában is az akaratátvitel képessége a Bene Gesserit-rendhez nagyon hasonló Jedi-rend tagjainak körében.) Arról van ugyanis szó, hogy az emberiség történetének a kezdete óta mindannyian arra törekszünk, hogy akaratunkat így vagy úgy, de érvényesíteni tudjuk. Hogy ne csak mellettünk menjen el az élet, hanem mi is irányítsuk az eseményeket. Óriási kihívás ugyanis tanulni a múltból, és a múlt tudását felhasználva jobbá alakítani a jövőt.
Lenyűgöző látni Denis Villeneuve alkotásában a hősök dilemmáit, cselekvésük átgondoltságát, morális szűrők használatát. Ezzel szemben állnak a negatív szereplők, akik egy gondolat nélküli világban élnek, a hatalomnak térden állva hódolnak, amely viszont semmilyen erkölcsi szűrőt nem ismer, csak az erőszakot, amely a fájdalmon és szenvedésen kívül nem szül semmit.
A film szépen bemutatja, hogy a morális értékrend nélküli, a hagyományt és a múltat tagadó világ nem tartalmaz örömöt, gyakorlatilag semmiről nem szól a vagyon felhalmozásán kívül.
A film cselekménye a lét és a létezés örömének a története, amely a másik ember tekintetében való megfürdésről is szól, a lélektől lélekig érő kapcsolatteremtésről. Az apai intelmekről és védelemről, az anyai szeretet mindenhatóságáról, a gyermeki útkereséséről. A Dűne egy felnövés meséje, a spirituális erő megtalálásának története.
Ősforrás a sci-fi-rajongók körében Frank Herbert remekműve, amely nagyon nehezen filmesíthető meg a sokrétűsége miatt.
Denis Villeneuve is csak úgy vállalkozott rá, hogy két részben meséli el a sztorit, és még így is majdnem háromórásra sikeredett az első. Arról van ugyanis szó, hogy a Dűne esetében a legkevésbé érdekes maga a háború, bár a rendező kétségtelenül magával ragadó módon és nem kicsit látványosan mutatja be a csatajeleneteket. Egy klasszikus királydrámát látunk, amelyben nemcsak a hatalomhoz való viszonyt kell végiggondolnia a nézőnek, hanem azt is, hogy az élet fűszerét, amely valódi és szimbolikus utazáshoz segít, mire érdemes használni. Önmagunk és a világ megértésére, vagy hatalmas vagyonok felesleges felhalmozására. A fő kérdés: az élet fűszere (sava-borsa) mindannyiunk örömére van, vagy csak a világot irányító szűk társaság jólétére?
A Dűne ráadásul még arról is szól, hogy a fizikai erő kevés ahhoz, hogy világunkat uralni tudjuk, hogy a világban meglévő egyensúlyt fenntartsuk. A ráció, az ész bár elengedhetetlen a túléléshez, de édeskevés.
Mind az eredeti mű, mind a megfilmesített változat leteszi a voksot amellett, hogy spirituális élet, hit és szeretet nélkül nem lesz képes az emberiség fennmaradni. A múltat eltörölni akaró, hit nélküli, erőszakos kivagyiság a pusztulásba vezet.
Rebecca Fergusson nem kevés spirituális erővel rendelkező Jessicája kétséget sem hagy afelől, hogy a filmben ő az egyik legerősebb, ha úgy tetszik a legnagyobb hatalommal rendelkező szereplő, aki a hatalmát arra használja, hogy fényt és lángot teremtsen. Egy jobb jövőt.
Borítókép: Jelenet a filmből (InterCom)
