Egy háromszorosan kisebbségi, transzilván író: Molter Károly emlékezete

Az erdélyi népek sorsközösségét valló transzilván gondolat, a humanizmus és szociális érzékenység híve volt Molter Károly. Portrénkban a negyven éve elhunyt íróra emlékezünk.

Fölmerül a hasonlóság közte és Herczeg Ferenc között. Mindketten ifjúkorukban tanultak meg magyarul, mindketten Jókai mesélőkedvét és Mikszáth jóízű anekdotázását tekintették példának, ám politikai nézeteik eltértek. Molter a függetlenségi gondolatkörrel és a polgári demokrata nézetekkel azonosult, míg Herczeg a századelőn konzervatívvá, konzervatív-liberálissá szervesült Szabadelvű Párttal. Molter a magyar–német szakos diplomával a zsebében Marosvásárhelyen, a helyi református kollégiumban helyezkedett el. Ettől kezdve Erdély vált a szűkebb hazájává. 

Színdarabjai és novellái az 1920-as évektől jelentek meg. Első, még az I. világháború idején keletkezett műve, a Harámbasák remek életképeket tartalmaz a bácskai életről. A vidám házassági tervekkel, leányszöktetéssel teli színdarab még erősen hajaz Herczeg hasonló színműveire. 1920-ban színpadra állították Marosvásárhelyen, de nem aratott sikert. A darab cselekménye túl vidám volt, majdnem súlytalan, a történelmi helyzet szomorú. Világos volt, hogy most olyan darabokra van szükség, amelyek fölrázzák a sokkból a magyarságot. Molter második bemutatott színdarabja,

az Özvegyország (1926) már inkább megfelelt a közönség hangulatának.

A Bácskában játszódó mű az élni akarást és a kisebbségi léthelyzetben is vállalt munka örök, egyetemes dicsőségét hirdette. S azt is, hogy a sorsközösség fontosabb, mint a „faj”. Nem véletlenül szerepelteti a darabban a bánáti születésű Nikolaus Lenau költőt, aki úgy volt német nemzetiségű, hogy versei a magyar tájlíra részei, és senki nem írt német nyelven oly szeretettel a magyar tájakról, akár a Bakony erdőségeiről, akár a Mosoni-Dunáról, vagy éppen a magyar cigányokról és betyárokról, mint Lenau.

Molter határozott politikai nézeteket vallott. Az erdélyi népek sorsközösségét valló transzilván gondolat, a humanizmus és szociális érzékenység az 1930-as évek elejétől erős antifasiszta (antináci, antinyilas, antivasgárdista és anti-királydiktatúrás) mondanivalóval telítődött. Előszeretettel idézte meg a középosztály és kispolgárság életét humoros színekkel (Amadé meg a szász király, Bolond kisváros). Nyíltan hirdeti a fajelmélet ostobaságát a Tibold Márton című regény (1937), amely a svábból jött magyarok hazafiságának dicshimnusza (ebben hasonlít Herczeg Hét sváb című regényére) – a regény egyszerre üzent a náciknak, akik halálos ölelésükbe zárták volna a közép- és kelet-európai német közösségeket, és azoknak a magyaroknak, akik kitessékeltek volna minden asszimilált németet (zsidót, szlávot stb.) a nemzetből. Molter írt a Brassói Lapokba, a Korunkba, és a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet népébe.

Molter, aki egész életében a népek sorsközösségét hirdette, és elutasította a fajelméletet minden változatában, természetesen bizakodva fogadta a II. világháború utáni rendszert. Mint, tegyük hozzá, oly sokan a kor magyar és romániai magyar irodalmi életében. Tamási Áron, Balogh Edgár, Kós Károly – hogy csak néhány példát írjunk. Akik nem emigráltak, hanem igyekeztek kihozni a legrosszabb helyzetből is a jót.

A romániai kommunista pártnak, amelyre még a magyar testvérpártjánál is jellemzőbbnek vélhetjük a mondást, hogy mindenki személyesen ismert benne mindenkit, szüksége volt egyelőre a magyar nemzetiségre – beleértve az íróikat. Ez még nem a falurombolás, hanem a magyarság önálló képviseletét ígérő Magyar Népi Szövetség korszaka.

Az eleinte baráti hangok

sokakban keltették az érzetet, hogy végre megvalósulhat a román–magyar barátság,

amelyről Kossuth és Balcescu, Teleki László és Cezar Bolliac álmodott. Molter bizakodott a szocialista Romániában, amellyel nem volt egyedül. Kós Károlyhoz hasonlóan ő sem hagyta el őrhelyét. Molter nyíltan soha nem politizált, tanított a marosvásárhelyi kollégiumban. Egyebek mellett a magyarországi reformáció és a német irodalom témakörében írt tanulmányokat. 

Neve úgyszólván feledésbe merült idehaza. Talán egy napon ő is ott szerepel azon erdélyi írók között, akiket illik ismerni.

Az eredeti cikk ITT elérhető.