Pataky Kálmán világhírű magyar tenor 1896. november 14-én, Alsólendván született. A Szlovén RTV Magyar Műsorok Stúdiója a születésének 120. évfordulóján dokumentumfilmmel emlékezett a művészre, az alkotást a közmédia többször bemutatta, a mozi a Szabadkai Filmszemlén a zsűri különdíját nyerte el. A képkockákon egy nagy ívű karrier bontakozik ki. A művész édesapja, idősebb Pataky Kálmán 1882. február 15-én Erdélyből érkezett Alsólendvára, s huszonöt évig tanított történelmet az állami polgári fiúiskolában. A háromgyerekes középiskolai tanár a város köztiszteletben álló polgára volt, s nagy lokálpatriótaként tartották számon: az Alsó-Lendvai Híradó hetilap alapítója és évekig felelős szerkesztője, emellett 22 évig a Polgári Olvasóegylet jegyzője volt. A zene is otthonra lelt ebben a családban. Később a családfőt Csáktornyára helyezték, s a diákvárosban bontakozott ki az ifjú Pataky Kálmán zenei tehetsége.
Noha az apa hivatása a nyugati végekre sodorta a családot, a Patakyak Erdélyből származtak, s ezer szállal kötődtek e történelmi vidékhez.
A család neobarokk, tekintélyt parancsoló kúriája a Kis-Küküllő menti Désfalva legmagasabb pontjáról tekint a tájra. Az énekes büszke volt nemesi származására, a világ Kolomán von Pataky de Désfalva néven ismerte meg.
Erdélyi kötődését bizonyítja egy eddig ismeretlen plakát is: Pataky 1933-ban Marosvásárhelyen adott koncertet.
Fehér foltok
A Pataky Kálmán élete iránt érdeklődők évtizedeken keresztül az énekest bemutató, a Zeneműkiadó gondozásában megjelent kötetre támaszkodtak. Somogyi Vilmos–dr. Molnár Imre szép kivitelezésű, 1968-ban kiadott monográfiája viszont számos területen hiányos, és több téves információt is tartalmaz. Erre a művész özvegye egy interjúban hívta fel a figyelmet. A tüzérfőhadnagy tenorszerepben című dokumentumfilmet a költő-zenei szakíró Baranyi Ferenc készítette, s az összeállítás Pataky feleségével, Beregi Leával készített beszélgetésen alapszik. Az 1989-ben bemutatott, 37 perces tévéfilm inkább a hitvesi emlékek mentén rajzolta meg Pataky portréját, a nagyközönség számára számos adat azonban továbbra is rejtve maradt. Az évfordulóra készített film szerkesztői e fehér foltok titkait is próbálták felderíteni. Ilyen volt többek között a művész halláskárosodása. Fiatalkorában, a család erdélyi birtokán egy baleset érte, amely kihatott későbbi pályafutására is. Erről így ír egy visszaemlékezésben:
Élénk gyermek voltam, sokat úsztam-másztam. Egyik béresgyerekünk egyszer fürdés közben fuldokolni kezdett, mire beugrottam a vízbe és kimentettem. Az életmentés azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy majdnem megsüketültem. Éveken át kezelték utána a fülemet, s csaknem elvesztettem a hallásomat, ami nem lett volna üdvös dolog egy operaénekes számára.
A hallássérülés csak fokozódott a nagy háború alatt, amelyet tüzértisztként harcolt végig. Abszolút hallását szerencsére nem vesztette el, s pályafutása alatt embert próbáló gyakorlatokkal tartotta fenn hangjának kényes tisztaságát.
„Nem mindegy, hogy valaki mikor vesztette el a hallását; veleszületett rendellenesség vagy élete során vesztette el” – világított rá Pataky betegségére dr. Jámbor Andrea, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, elnökségi tagja. „Pataky Kálmánnal ez utóbbi történt, ami azt jelenti, hogy ő még egy élményre, az igazi színes hangok világára támaszkodott, amit hallókészülék nélkül is hallhatott. Teljesen valósnak látom, hogy hosszú, kemény és fáradságos munkával finom részletekig fejleszthető e képesség.”
Sikerek Budapesttől Bécsig
Pataky pályája a budapesti Operaházban kezdődött: a pesti lapok 1921 nyarán egy új tehetség meghallgatásáról cikkeztek. Fél év múltán színpadra is állhatott: Verdi Rigolettójában a legnagyobbakat is nehéz feladat elé állító, rettegett magas C-s mantuai herceg szerepét bízták rá. A világ zenés színházaiban olyan kiváló tenorok, mint Caruso vagy Benjamino Gigli tették az alakításban magasra a mércét.
Gál György Sándor, a neves szakíró bársonyos hangú gavallérként jellemzi a figurát, tehát színészileg is alkalmasnak kellett lenni az eljátszására. A siker nyomán a fővárosban sorra énekelhette az operairodalom nagy tenorszerepeit.
Jóllehet, a legnemesebb lírai tenor volt, de olyan hőstenor-alakításokra is vállalkozott, mint Radames az Aida című operában, és számos Wagner-szerepben is helytállt. A budapesti Operában Pataky csak öt évig volt tag, de utána évtizedekig, gyakorlatilag 1945-ig folyamatosan visszajárt évi harminc előadásra.
A rövid időszak alatt a fiatal tehetségre tőlünk nyugatabbra is felfigyeltek. 1926-ban Bécsbe szerződött, és Verdi A végzet hatalma című operájában Alvaro figurájában debütált. Művészete 1926 és 1939 között, a Bécsben töltött évei alatt ért fel a csúcsra: a császárvárosi tartózkodásának 12 éve alatt 22 szerepet énekelt 263 alkalommal. Emellett külön elismerés övezte 1936-os fellépését a salzburgi Fidelio előadáson. Arturo Toscanini – akinek nem volt kenyere a dicséret – szuperlatívuszokban beszélt Florestan alakításáról. Élete talán legnagyobb sikerét 1936-ban a Glyndebourne-i fesztivál Don Giovannijában aratta. A Fritz Busch vezényletével készített felvétel azóta is az egyik legjobb Don Giovanni-lemeznek számít, s a magyar tenor Don Ottavio-alakítása is kiállta az idők próbáját. Talán ennek is köszönhető, hogy Pataky Kálmánt azóta a legnagyobb Mozart-énekesek között tartják számon. Bécsi tartózkodása idején is gyakori vendég volt a budapesti Operában. Az itthoni fellépti díja természetesen nem vetekedhetett a bécsi vagy a berlini honoráriumával, de Pataky mindvégig fenntartotta kapcsolatát a magyar közönséggel. Pesti kötődésére utal, hogy 1938-ban rábízták Poldini Ede Himfy című operájának címszerepét. A kritikák kiemelték, hogy „hatalmas szerepe vetekszik a legsúlyosabb hősi tenorszerepekkel”, s dicsérték gyönyörű hangját, játékát. Az 1942-es André Chenier-bemutató különösen nagy sikert hozott a jeles magyar tenornak. A Pest című lap így írt a bemutatóról:
A címszereplő Pataky Kálmán forró emberiességgel párosuló nemes pátosszal, szárnyaló lírával, hangjának életteljes, szabad zengésével alakítja André személyét.
Sikerei nyomán az intrikák is utolérték mindkét fővárosban. A császárvárosban művészetét előszeretettel hasonlították össze a bécsiek kedvencével, Alfred Piccaverrel. Más írások Pataky Kálmán Volksoperben való fellépésével foglalkoztak, a művész szerint nem lehetett kizárólagos a Staatsoperrel kötött szerződése, de ez a meglátása nem találkozott munkáltatója véleményével. A magyar sajtóban a budapesti sikereket felhangok is kísérték, gyakran támadták, hogy miért énekel a budapesti Operaházban németül. Pedig semmi hazafiatlanság nem állt e mögött, a művésznek elfoglaltsága miatt egyszerűen nem volt ideje minden szerepét magyarul is megtanulnia. Gazdag repertoárjának 80 szerepéből egyébként 19-et legalább két nyelven tudott. Pataky igazi világpolgárként lépett fel Európa nagy operaházaiban, az Újvilágban legtöbbször Argentínában szerepelt: 115 előadáson állt színpadra és 43 koncertet adott. Minden bizonnyal a sűrű számadatok szárazak az olvasók számára, de ezek is érzékeltetik a gazdag életutat.
Emigrációban
A háborút Budapesten vészelte át, nélkülözésben. Felesége és apósa, a híres színész, Beregi Oszkár a megkülönböztető törvények miatt bujkálni kényszerültek, az énekes szolidaritást vállalt a családtagokkal.
Magyarországról főleg a körülmények késztették távozásra, a művész felkészülésének alapvető feltételei sem voltak meg.
Az új haza választásában a nosztalgia, a korábbi sikerek játszottak szerepet; feleségével az egykori Kánaánba, Argentínába utaztak. A dél-amerikai országban a Pataky házaspár a háború előtt vásárolt kis nyaralóban akarta elfeledni a háború borzalmait. Kezdetben szerencséjük is volt: noha az évadra a Buenos Aires-i operaszezon sztárjait már leszerződtették, mégis a művészre bízták a Tosca és a Bohémélet tenorfőszerepét, s oratóriumokban is fellépett. Ekkor törés következett be pályafutásában, amiről mindenki hallgat…
Az emigrációban rövid ideig még Chilében is éltek (egy Florestan-fellépésről maradt fenn ismertető), majd Kaliforniába költöztek. A relikviák itt gyérebbé válnak, de tanúságuk szerint Pataky nem hagyta abba a koncertezést, 1951 márciusában például a virginiai Richmondban lépett fel. A Westhampton Theaterben többek között Kodály-dalokat is műsorára tűzött. Ugyanebben az évben, májusban a michigani Ann Arborban Verdi Requiemjének tenor szólamát énekelte. A májusi fesztiválon egyébként olyan kiváló művészek léptek fel, mint Ormándy Jenő, vagy minden idők egyik legnagyobb Carmenje: Rise Stevens.
A kiváló művész 1964. február 29-én hirtelen hunyt el, hamvait később Budapesten helyezték örök nyugalomra.
A film készítői a rendkívül gazdag életpályát kívánták dokumentálni: hat ország tájain követték Pataky karrierjének állomásait. Erdélyben a stáb az egykori Pataky-kúriába látogatott, Bécsben és Csáktornyán is forgatott. Budapesten – sikerei színhelyén – az Operában és a Vigadóban dolgoztak, s lerótták kegyeletüket a művész sírjánál is. A dokumentumfilm szegényebb lett volna dél-amerikai felvételek nélkül, a vágóképek a Buenos Aires-i városi televízió archívumából érkeztek. A dokumentumfilm különlegessége a Cecilia Scalisi argentin zenei szakíróval készített interjú. A kritikus szép szavakkal méltatta Pataky dél-amerikai pályafutását: Erich Kleibernek köszönhette meghívását, akinek nagy befolyása volt, kiket is hívnak meg német nyelvterületről. Kleiber úr is kiemelte Pataky különleges stílusát, különösen a Mozart-művekben nyújtott alakításait, valamint nagy lírai szerepeit. Scalisi asszony a két ország kultúrája közötti örök kapocsként említette az énekest.
A kutatás során igazi kultúrtörténeti érdekességek is felbukkantak. Pataky 1942-es Margitszigeti Szabadtéri Színpadi fellépéséről – a katalógusok szerint – csak egy nyúlfarknyi felvétel maradt ránk: az idősebb és az ifjabb Johann Strauss zenéjéből összeállított Bécsi keringőben egy villanásra tűnik fel. Karczag Mártonnak, az Operaház főemléktárosának köszönhetően Schubert–Berté Három a kislány című dalművének margitszigeti bemutatójáról találtak a kutatók híradórészletet. A művész Schubert szomorú alakját formálta meg, művészetét ez az egyetlen ismert mozgókép őrzi. Az argentínai dokumentumokat a filmesek a Teatro Colon gyűjteményéből kívánták beszerezni, míg végül az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet emléktárában találták meg. Minden bizonnyal a Beregi-hagyaték egy részére leltek. Visszaemlékezések szerint Beregi Lea 1996-ban bekövetkezett halála után a gazdag kulturális örökség (Beregi Oszkár, Pataky Kálmán és Békássy István színművész, Beregi Lea második férjének hagyatéka) szétszóródott. Szerencsére Patakyra vonatkozó dokumentumokat, fényképeket rejtettek az intézet fiókjai, s éppen azokat, amelyeket a filmkészítők a dél-amerikai országból vártak, eredménytelenül.
Bársonyos tenorok panteonja
Pataky Kálmán, Lendva nagy szülötte gazdag művészi pályát futhatott be. Köszönhette ezt isteni adottságának, tehetségének és szorgalmának. Mindvégig megmaradt magyarnak, az emigráció súlyos lelki terhet jelentett számára. Élete igazi magyar sors: siker, betegség, jómód, nélkülözés, dicsőség, kudarc és… hontalanság jutott neki osztályrészül. Művészetét az idő múlásával egyre töretlenebbül értékelik nagyra: kivívta méltó helyét az operatörténet aranyoldalain. Színes egyéniségét, kivételes művészetét az évfordulón a lendvai alkotók állították reflektorfénybe. A Kárpát-medencei magyarság legkisebb lélekszámú közössége szívvel-lélekkel végezte feladatát: maradandó emléket állított nagy szülöttének.
Pataky Kálmán helye a magyar operairodalomban a nagy olasz énekesek, Caruso, Gigli mellett van – méltatta művészetét Marton Éva operaénekes. – Az úgynevezett bársonyos, selymes, gyönyörű tenorok sorába illik. Tipikus olasz tenor volt, olasz stílusban is énekelt, annak ellenére, hogy Magyarországon tanult.
A cikk egy változata korábban az Erdélyi Naplóban és a délvidéki Magyar Szóban és a lendvai Népújságban jelent meg.
Borítókép: Pataky Kálmán, 1938 (Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet)
