A négy Karamazov fivér közül igazán kettő, az „euklideszi eszű”, Isten ellen lázadó Ivan és a tiszta, gyermeki szívű, Isten iránt engedelmes Aljosa karaktere, mentalitása, Janus-arcú viszonya izgatott mindig, ma is. Kettejük vendéglőbeli beszélgetését és ennek részeként Ivan poémáját, A nagy inkvizítort látom a regény csúcspontjának. Ebbe minden bele van sűrítve, amit Dosztojevszkij a világról, Istenről és az emberről, hitről, hitetlenségről, szeretetről, gyűlöletről, szabadságról, szolgaságról, igazságról, hazugságról, erényről, bűnről, szenvedésről, reménységről, vigasztalódásról gondol. Vagyis mindarról, ami fontos, ami az élet lényege és értelme. Milyen különös, hogy az író éppen Ivan – aki szerint az ördögöt az ember a maga képére és hasonlatosságára teremtette – szájába adja a XVI. században Sevillába látogató, újabb csodákat tevő Jézust elfogató és megégetni akaró inkvizítor bíboros kitalált vádbeszédét! Jézus végig hallgat, mint kétezer éve a főpapok és Pilátus előtt, mégis ő győz: az ördögi monológra szeretetével, a szív dialógusával felel, megcsókolja az aggastyánt, mire ő megrendülve szabadon engedi foglyát.
„De hisz ez képtelenség… A te poémád Jézus magasztalása, nem pedig ócsárlása, aminek szántad” –mondja a megdöbbent Aljosa. Bár már sokszor újraolvastam én is ezt a jelenetet, ma is Isten kifürkészhetetlen titkának, egyben a Krisztust életeszményének tartó Dosztojevszkij katartikus hitvallásának, írói munkássága csúcsának tartom.
Borítókép: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Wikipédia)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!