Puskin rendkívüli jelenség és talán páratlan megnyilatkozása az orosz szellemnek – idézte helyeslően Gogol szavait kevéssel halála elmondott híres beszédében Dosztojevszkij. Jóval korábban azt mondta: „Mi mindannyian Gogol Köpönyegéből bújtunk ki.” Ezt a szállóigévé vált bonmot-ját Pilinszky jó fél évszázada azzal egészítette ki, hogy bár Camus Sziszüphosz mítosza című művében csodálkozik azon, hogy Dosztojevszkij volt az első, aki a világ abszurditását a mai egzisztencialisták fogalmazásában felvetette, még Kafka sem nőtt ki a „köpenye” alól, s korunk még mindig csak úton van felé. Mert – minden abszurditása ellenére – A Karamazov testvérekben Aljosa „gyerekes hitet tesz a világ végső megvigasztalódása mellett”.
Bizonyára nem vagyok egyedül a véleményemmel, hogy az orosz s egyben a világirodalom Puskinnal és Gogollal kezdődő arany évszázada a ma kétszáz éve született Dosztojevszkij és a tőle nagyon különböző, de hasonlóan zseniális kortársa, Tolsztoj életművével jutott a zenitre. Például Hauser Arnold szerint az Anna Karenina és A Karamazov testvérek jelentik az európai realista regény csúcsát. Szerb Antal pedig úgy fogalmaz, hogy az orosz irodalom értelme Dosztojevszkij és Tolsztoj – de míg utóbbi még beletartozik az irodalmi dolgok rendjébe, előbbi egészen különálló, és regényeinek igazi átéléséhez ajánlatos fiatalnak lenni. Mintha összebeszélt volna az osztrák Hofmannsthallal, aki éppen száz éve írta: „Ha korunknak van egyáltalán szellemi uralkodója, Dosztojevszkij az. Az ifjúság lelkére gyakorolt hatása úgyszólván kiszámíthatatlan.”
Kétségkívül a magyar fiatalokéra is. Például Pilinszky János tizennégy éves korában olvasta első művét, az Ördöngösöket (ismertebb fordításban Ördögök), amit Dosztojevszkij legjelentősebb regényének tartott. Márai Sándor tizenhat évesen olvasta A félkegyelmű című regényét, és egy másik világ nyílt ki előtte… Én tizenhat évesen a Bűn és bűnhődést olvastam tőle először, miután kiváló magyartanárunk azt mondta, az ember tizenhat éves korában olyan szeretne lenni, mint Raszkolnyikov, aztán tizennyolc évesen rájön, hogy nem lehet, sőt nem szabad. Persze én is Rogyionnak képzeltem magam, s bár a gyilkosságtól irtóztam, de sajnáltam és neki szurkoltam a vizsgálóbíróval folytatott intellektuális párbajában, végül megnyugvással fogadtam, hogy a bűnt bizony bűnhődésnek kell követnie. Aztán amikor elolvastam A félkegyelműt, már Miskin herceg, a „testben élő angyal” lett a példaképem, s viszonylag hamar eljutottam A Karamazov testvérekig, amit mind a mai napig a legtitokzatosabb és legfontosabb regényének tartok. Ifjúkoromban még sok mindent nem értettem belőle, s persze azt sem tudtam, hogy Németh László miért írta Széchenyiről: ő „egy Karamazov a fogalmak világában”.
A négy Karamazov fivér közül igazán kettő, az „euklideszi eszű”, Isten ellen lázadó Ivan és a tiszta, gyermeki szívű, Isten iránt engedelmes Aljosa karaktere, mentalitása, Janus-arcú viszonya izgatott mindig, ma is. Kettejük vendéglőbeli beszélgetését és ennek részeként Ivan poémáját, A nagy inkvizítort látom a regény csúcspontjának. Ebbe minden bele van sűrítve, amit Dosztojevszkij a világról, Istenről és az emberről, hitről, hitetlenségről, szeretetről, gyűlöletről, szabadságról, szolgaságról, igazságról, hazugságról, erényről, bűnről, szenvedésről, reménységről, vigasztalódásról gondol. Vagyis mindarról, ami fontos, ami az élet lényege és értelme. Milyen különös, hogy az író éppen Ivan – aki szerint az ördögöt az ember a maga képére és hasonlatosságára teremtette – szájába adja a XVI. században Sevillába látogató, újabb csodákat tevő Jézust elfogató és megégetni akaró inkvizítor bíboros kitalált vádbeszédét! Jézus végig hallgat, mint kétezer éve a főpapok és Pilátus előtt, mégis ő győz: az ördögi monológra szeretetével, a szív dialógusával felel, megcsókolja az aggastyánt, mire ő megrendülve szabadon engedi foglyát.
„De hisz ez képtelenség… A te poémád Jézus magasztalása, nem pedig ócsárlása, aminek szántad” –mondja a megdöbbent Aljosa. Bár már sokszor újraolvastam én is ezt a jelenetet, ma is Isten kifürkészhetetlen titkának, egyben a Krisztust életeszményének tartó Dosztojevszkij katartikus hitvallásának, írói munkássága csúcsának tartom.
Borítókép: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Wikipédia)
